ízLelek: kedvcsináló a főzéshez és az önismerethez

A másik blogra írok épp egy posztot, és beugrott, hogy azért egy recept inkább ide illik, így jött az ötlet, hogy akkor az írást kettészedem, és olvashatja mindenki azt a részt, ami érdekli.

- 2 tonhalkonzerv (én a Rio Mare típust szeretem)
- 1,5 dl tejföl
- 1 db csemege uborka finomra aprítva
- 6 szem ecetes capribogyó finomra aprítva (lehet vagy-vagy az uborkával)
- 1 púpozott teáskanálnyi aprított zellerszár (ez lehet fehérítő- vagy angol zeller, de lehet
   sima igazi, zellergumó szára is, és akár kihagyhatod, deszerintem feldobja)
- 1/2 hagyma aprítva (előnyben részesítem a fehér- vagy sonkahagymát, mert édesek)
- 1 teáskanál mustár, (esetleg + 1 teáskanál majonéz)
- borsszórás (őrlőfejes egész tarkaborsot használok, abból pár "tekerés") 

A tonhalkonzervről leöntöm az olajat, a halat összetöröm villával, aprítom a hozzávalókat, összekeverem, közben sül a pirítós, és kész.

Imádom.

Télen pedig kenyérre kenve, tetejére reszelt sajttal, sütőben megsütve remek melegszendvics.

Jó étvágyat!

(Ezt most fejből írtam, úgyhogy a fotó hiányát nézd el nekem Kedves Olvasó, esetleg később pótolni fogom.)

Nézem az utcákat, a környéket, az embereket az utcán. Minden és mindenki megváltozott.

Egy reklámból visszaköszön, hogy a mai gyerekek mosolyogva nézik az iskolaköpenyt és a mi iskolatáskáinkat, és hihetetlen számukra, hogy akkor még nem volt mobiltelefon, hogy a levelet a postás hozta. A nagymamával keveset beszélgetnek, ha a nagyi nem tud skype-olni, vagy sms-t írni, és a mi játékainkat vizsgálva azt mondják: „nagyon uncsi lehetett”.

Ezért is döntöttem úgy, hogy mesélek. Miről? Arról, hogy mit csináltam én gyerekként.

Felfedeztem a világot és a benne élőket. Nem, nem a google-n keresztül, hanem élőben látva, hallgatva, szaglászva, ízlelve, tapintva. Melegem volt, fáztam, bőrig áztam, sáros voltam, darázs csípett, gyakran volt sebes a térdem, és élveztem, hogy éltem.

Naponta több órát töltöttem a kertben a virágokat és rovarokat vizsgálva, és az évszakok színpompás változásait figyelve. Fára másztam. Később a fáról ugráltam a frissen lekaszált fűhalomba. Sátrat készítettem pokrócból és kerti padból, vagy akár egy hűtőszekrény kartondobozából. Titkosírási rendszereket dolgoztam ki, és így írtam a leveleimet. Két szétszedett (vezetékes) telefonból és egy elemből összeeszkábált készülékünkkel bármikor „online” voltam az első emeleti barátnőmmel. Felfedeztem a pincét és a padlást. Rolleroztam, bicajoztam, görkoriztam, akár a kocsiúton is, mert kb. napi 1 autó jött arra. Szomszédokhoz jártam kártyázni tanulni, és néha ebédelni is. Nyáron felöntöttük az udvart, és abban pancsoltunk. Hogy mi a többes szám? A ház lakóival együtt. Bizony, akkor még nem a Facebook-on tartottuk a kapcsolatot. Az udvaron, vagy lépcsőházban összefutva szóba elegyedek egymással a lakók. Megbeszélték milyen primőr áruk érkeztek a piacra, vagy mit főznek. Ha többen összejöttek, akkor is akadt téma, és a beszélgetés gyakran a kertben folytatódott, tűzrakás és szalonnasütés keretében. A nyár nagy részét a szabadban töltöttük. A szülők napoztak a kertben, mi bújócskáztunk a házfalak között. Időnként érkezett valamelyik szomszédtól egy tálca frissen sült pite, felvágott görögdinnye, főtt kukorica vagy épp habos kakaó, kávé. Dédnagyim barátnője lakott az utca túloldalán lévő kertes házban, tőle sokszor jött friss tojás, és néha egy-egy csirke is. A kertszomszéd amikor megtudta, hogy imádom a sóskát, onnantól kezdve gyakran ott lógott a kerítésen egy zacskó zöld levél, némi aktuálisan termő friss gyümölccsel együtt. András bácsi kitette, a zacskó pedig rám várt, senki hozzá nem nyúlt volna.

Ritkán jártunk moziba, de gyakorta összejöttünk egy lakásban tévézni, aminek a vége az lett, hogy a tévét valaki végül kikapcsolta, mert csak zavarta a beszélgetést. Együtt jártunk cukrászdába és a piacra – előtte az időseket megkérdeztük, hogy mit hozzunk nekik. Ha egy egyedülálló ember beteg lett, valaki bevásárolt neki, sőt meleg levest is kapott. Nem kellett babysitter-t fizetni, mert egy ráérő szomszéd mindig volt, aki vigyázott egy-egy gyerekre. Nem volt probléma, hogy ki fúrja fel a karnist, szereli meg a csillárt, vagy tisztítja ki a kanálist, mindig akadt egy „szaki”, aki valamihez értett némi süteményért vagy egy pohár borért cserébe.

Most azt gondolhatod, hogy vidéken nőttem fel. Pedig nem, ma úgy hívják: Újbuda.

(folyt.köv.)

Tegnap írtam az Ízek csábításáról az új blogba, és gondoltam lefotózom, hogy lássátok miről is van szó ;-)

Az egész úgy indult, hogy a Tudatos Étkezés kifejezést félreértettétek. A többség úgy hiszi, ha valami előtt a tudatos szó áll, akkor az fejből jön, egyúttal irtó „tudományos, ha meg az étkezéssel párosul, akkor az biztosan egészséges.

Mi pedig elfáradtunk a túlmagyarázásba. És akkor megértettük, hogy hol tévedtünk: mi az utat mutattuk, és keveset beszéltünk arról, hogy hová vezet. Valószínűleg azért, mert még mi sem tudjuk pontosan. Vannak támpontok, vannak állomások, ahová már eljutottunk, és miközben haladunk tovább, tartjuk a lámpást, és várjuk a bátor jelentkezőket, akik követnek ezen az úton.

Izgatottan kerestük az állomás nevét, ahová elérkeztünk.
Legyen benne a boldogság, amit érzünk és az étkezés, hiszen mégiscsak az van a gyakorlás fókuszában. Netán örömmelenni? Így, hogy felhasználjuk szép nyelvünk adta lehetőségeket, eljátszadozva a lenni és enni szó egybetűs különbségén, kihasználva annak ígéretét, hogy az EVÉSBŐL egy kis figyelemmel hogyan lesz LÉT, sőt örömlét.

Ez a névkeresés volt a fókuszban, amikor betértem egy kávéra. Így született meg a Jelenlét Íze. Nem blogcím lett, hanem egy tapasztalás elnevezése. Megtaláljátok új, közös blogunkon, ahol bevezetünk benneteket abba, hogyan lehet boldogan (l)enni.

 (igen, a kiemelt szavakra kattintva átjutsz az íráshoz és a másik blogra)

A mai reggel úgy indult, mint a többi, átlagos hétköznap reggel.

Vagy mégsem?

Kivételesen nem meditációval kezdtem a napot, hanem teafőzéssel.

Majd elfogyasztottam a reggelimet, tudatosan figyelve minden falatot, figyelve az ízeket, a rágást, az ételem minden morzsáját. A fürdés után, a meditációhoz készülődve átfutott rajtam a gondolat, hogy milyen szép, ahogyan megtisztulva, az álmaim gyűrődéseit lemosva ülök le.

Hamarosan eljött a csend, melybe néha beszűrődött a szomszéd kutyák ugatása, mégsem zavarta meg azt. Ez a tökéletes béke, amikor belső világmindenségem légüres terében lebegek. Egyszer csak elöntött a hála érzése. Mély hálát éreztem önmagam felé, hogy nem adom fel, hogy a csalódások és kudarcok ellenére is kitartok, és nap nap után tudatosan étkezem, és gyakorlom a meditációt.

Ezután elindultam dolgozni, de valami mégis más volt. Hallottam a külső zajokat, a fejemben megjelenő gondolatokat, és közben azt tapasztaltam, hogy a csend velem maradt. És miután beszéltem, a kimondott szavak után a csend még mindig velem maradt.

És most hirtelen megértettem a Tudatos Étkezés célját és lényegét:

megtapasztalni az életem minden morzsájának ízét pillanatról-pillanatra!

Amikor már kiláttam a gödörből, amikor életemben először, igazán hajlandó voltam meglátni magam, akkor láttam meg másokat.

A kicsinységem és a hibáim felismerése és azok beismerése vezetett oda, hogy megértsem: hibázni mindig fogok, ha cselekszem – sőt, néha akkor is, ha nem.

Viszont a továbblépést az jelentette, amikor nem azon sopánkodtam, hogy én szegény szerencsétlen, képtelen vagyok tanulni a hibáimból, micsoda lúzer vagyok, és persze, mert a neveltetésem, a szüleim, a tanítóim, stb. mindenki hibás, hogy idáig jutottam. Nem. A továbblépést az jelentette, amikor megláttam, hogy mennyire szeretem sajnálni és sajnáltatni magam (csak így zárójelben: ezt is pont így tanultam otthon…) és megértettem, hogy akkor lépek ki ebből, ha felállok, és elindulok. Felkelek akkor is, ha szétfolyt a sminkem és a taknyomtól csillog a képem. Felkelek, és megyek, és teszem a dolgom. Korábban azt mondtam, inkább sírok, belemegyek a fájdalomba, és nem kelek fel, és nem teszem a dolgom, mert ezeket a teendőket csak kreálom, ez csak egy indok, hogy ne menjek bele. Igen, ilyen is volt, amikor ezek a bizonyos teendők pótcselekvések voltak. Ennek vége. Elegem lett abból, hogy az önmagamnak kreált okok miatt ne tegyem meg azt, amit valójában akarok.

Csak egy mondat van, amit jó lenne, ha beengednél magadba, és az agyad tiltakozása ellenére is meghallanád a szíveddel: TE vagy a felelős az életed minden pillanatáért!

 Tudom, ez elsőre durva. Ha eljut hozzád a mondat, akkor lehet, hogy szarul fogod érezni magad és az is lehet, hogy sírni fogsz. Nem baj. Sírj, és utána kelj fel, vedd a válladra a felelősséged, mint egy hátizsákot és indulj el az Utadon.

Mi van, ha ezt nem teszed meg? Részemről semmi, Te azonban továbbra sem leszel jól – és valljuk be, azért ennek én sem örülnék.

Tehát szidhatod tovább a szüleid és tanáraid, mondhatod hogy hibáztak, és évekig járhatsz tovább terápiára; míg Te nem hozod meg azt a döntést, hogy elég volt, és befejezed a múltad és önmagad siratását, addig csak szívatod magad.

Szidhatod a körülményeid, a szomszédod, a politikát, a rendszert életed végéig, vagy dönthetsz úgy, hogy Te ezek ellenére is jól fogod érezni magad – és ezt a döntést olyan napi tettek is követik, amitől tényleg jól érzed magad. És ha valamiért mégsem, akkor annak megkeresheted a valódi okát, de közben nem sopánkodsz, hanem haladsz tovább: és ez a lényeg!

Én a korábbi években sokféle terápiás módszert és csoportot ismertem meg, melyekbe tényleg belevágtam és csináltam. És azt hittem, hogy egyszer majd vége lesz, „készen leszek”, és tiszta lappal, megújultan kilépek a világba, és tehetem a dolgom, mert már a múlt egyetlen apró darabja sem húz vissza, és nem akadályoz. És akkor megismertem a nadi-s utazást. Elkezdtem előző életekbe utazni, hogy feloldjam azokat a dolgokat, melyek ma is akadályoznak. És jó pár utazás után oda jutottam, hogy azt látom: igen kicsi az esélye, hogy belátható időn belül tényleg „készen legyek”. Tehát az csupán egy indok volt, hogy arra várjak, hogy „készen legyek”. Már értem is, hogy ezt miért akartam. Mivel amíg csak „félkész” vagyok, addig hibázom. Hogyan segíthetnék másoknak, amíg nem vagyok tökéletes? És akkor eszembe jutott egy hülye hasonlat: a sánta ember gyereke is megtanul járni! Lehet, hogy én a tökéletességre vágyó emberek jó tanítója leszek arra, hogy elfogadják saját tökéletlenségüket!

 És kedves tanítványaim, ehhez ma megkapjátok első leckéteket:

Ha a gyereked hibázik, és kijavítod, akkor ezt ne úgy tedd, hogy közben kineveted! 
Egyetlen ember van, akin bármikor és következmények nélkül nevethetsz: saját magad!

Ez egy egyszerű tanács, és nagyon nehéz betartani. Nehéz, hiszen Te is tökéletességre törekszel már gyerekkorod óta, ezáltal folyton bizonyítani akarsz. És mivel ott van benned ez a folyamatos bizonyítási vágy (kényszer?) ez még a gyereked előtt is előtör belőled. Ő hibázik, Te jó szülő vagy és kijavítod. Ez oké, csak nem tudod kontrollálni az arcod, a mimikád, és a fölényes győzelem mámora kiül az arcodra. A gyereked megkapta tőled most az első pofont még akkor is, ha soha sem emelnél rá kezet.

Mondhatod, hogy neked nincs még gyereked, és gondolhatod, hogy ezzel a dolog lezárva, azonban nincs így - ez a személy lehet a párod, egy barátod, és akár egy idegen.

(folyt. köv.)

Nem, ez nem valami új és extrém recept, és nem is a mesém címe.

Őket kaptam múlt szombaton a piacról.
A tulipánnak nagyon örültem: fényes, zárt szirmok az üde zöld levelek felett; csodás színfolt az étkezőasztalon, a márciusi első reggelen.

A medvehagyma gyakran kettős érzést vált ki belőlem: szeretem az ízét és tudom milyen egészséges, viszont a „túladagolás” hatását nem szeretem (előfordul, hogy megfájdul tőle a gyomrom), és a többnapos, fonnyadt medvehagyma illata sem az igazi.

 És a retek… hogy is mondjam… Én a retket nem szeretem. Látom én, hogy szép piros gumócskák, hullámos, zöld levelek között. Tudom, hogy egészséges, és milyen jó, hisz van már retek, ez azt jelenti, itt van a tavasz, hát örülök neki – a retekkel együtt, persze, de nem úgy, hogy megeszem…
Na mindegy, azért gyönyörködtem bennük.

Telt a nap, készítettem egy mascarpone sajtkrémet, hogy legyen mibe tenni a medvehagymát majd másnap, vacsorára.

Aznap vacsorakészítéskor nekem jutott a feladat, hogy a zöldségeket előkészítsem. (Így a fogműtétem után, friss zöldség ropogtatásról szó sincs az összevarrt képemmel.) A melegszendvics már a sütőben sült, csábítóan illatozott, én pedig reményekkel telve vártam a tesztet, vajon meg tudom majd enni őket?

És akkor jött a kérdés: - felvágod nekem a retket?
Hát persze, szívesen – válaszoltam, és már mentem is a retkekért.
Tényleg szívesen tettem, hisz annyira helyesek és szép színesek. A gumócskákat a szárukról levágva kellemes tavaszi illat, olyan „zöld-szag” került a levegőbe.

Mivel szeretem a zöldségeket vékonyra szeletelni, így a retekkel is ezt tettem. Csodásan hófehér belseje, azonnal csillogóvá nedvesítette a nagykést, és minden szelet vágásakor a frissesség hangját hallottam. Az egyik szelet szinte átlátszóra sikerült, hát gondoltam, teszek egy próbát, és azonnal a számba tettem a kis darabot. Az ízéről nem tudok nyilatkozni, igazán semmi különös, talán enyhe földíz, és közben megfogott, hogy milyen lédús. Sokáig ízleltem, lassan rágtam, majd lenyeltem. És ami ezután történt, azon én magam is nagyon meglepődtem. Azt értem, és már sokszor tapasztaltam, hogy a gyomor és az agy kommunikációjában az éhség csillapításának – vagyis az evésnek – a ténye igen lassan tudatosul, viszont arról nem volt ennyire egyértelmű tapasztalatom, hogy a sejtéhség szinte azonnal jelez. A kis retekdarab lenyelése után pár másodperccel tudtam, hogy nekem retket kell ennem, mégpedig sok retket! Még az Ötödik Elem című film is eszembe jutott, amikor Milla Jovovich magyarhangja közli, hogy csiiiiiiirkeeeeeeeee.

Szóval reeeeeteeeeeeeek, avagy országomat egy csokor retekért!

Amíg azon töprengtem, hogy hogyan fogom ennyire vékonyra szeletelni az összes retket, - vagy tán vegyek elő egy reszelőt a pépesítéshez? – addig a Ház Ura besózta a tányérban heverő szeleteket, és így tényleg egy suhintással puhává varázsolta azokat.

Mit mondjak még? Nagyon jót vacsoráztunk, és a szerelem azóta is tart: már kétszer voltam a piacon további retekcsokrokat beszerezni.

Gondolhatod, hogy megőrültem: az egekig dicsőítek egy csokor retket.
Lehet.
Gondolhatod, hogy megőrültem, hisz percekig tudok gyönyörködni egy csokor friss retek látványában – miközben Te lehet, hogy ezeket az értékes perceket az okostelefonod nyomkodásával töltöd.
Lehet, megőrültem.

Szerintem őrült jó ez a szenvedély, amit úgy hívnak: tudatos étkezés.

Nem tudod még mi ez? Gyere el jövő szerdán délután, és kapsz belőle egy kis Ízelítőt.

Gyorsan készítettem nektek egy fotót a kedvenceimről:

Sokan mondják, hogy a félelmeinkkel érdemes szembenézni – mától én is közéjük tartozom.

Legutóbb, nagyjából fél éve gondolkodtam el azon, hogy milyen félelmeim vannak. Rájöttem, hogy az egyik legerősebb, a rovaroktól való félelmem. Ennek furcsasága, hogy ez nem volt mindig így. Gyerekként imádtam mindenféle mászó és repülő lényt, figyeltem őket, szokásaikat, egymáshoz való viszonyukat. Előfordult, hogy összeszedtem kaszáspókokat és versenyeztettem őket, vagy hazavittem egy befőttesüveg szöcskét az eső elől – akik aztán kimásztak az üveg tetejére általam gyártott szellőzőnyílásokon, és ellepték a lakást.

Nem tudom mikor, egyszer csak félni kezdtem.

Darázstól, méhtől, nagyméretű, repülő-zümmögő lényektől, no és egyáltalán nem utolsósorban a pókoktól. Sokan mondták, hogy jóval kisebb, mint én, és nem bánt, és ők jobban félnek tőlem, én mégis visítva menekültem előlük, vagy ami még rosszabb, egy idő után meg is öltem őket. Teltek az évek, és egyre inkább rossz érzésem volt egy-egy kis lény meggyilkolásától, így aztán minden erőmet összeszedve megközelítettem őket egy dunsztosüveggel, és kivezettem a lakásból, közben pedig a szívem erősen kalimpált.

Nos idén nyáron úgy döntöttem: szembenézek félelmeim legnagyobbikával, a pókkal. Egészen kicsi pókok megfigyelésével és megérintésével kezdődött, majd egyre nagyobbakkal próbálkoztam. Amikor a lakásban találkoztunk, már szabad kézzel megfogtam őket, majd látogatásukat megköszönve kitettem őket az ajtó elé vagy a párkányra. Ősszel eljutottam egy számomra hatalmas keresztes pókkal való kontaktusig. Ekkorra már tudtam, hogy bele akarok menni a legnagyobb kihívásba: találkozni egy madárpókkal.

Akkor ennek elképzelésétől is kirázott a hideg…

Ma reggel úgy keltem, mint más vasárnapokon. Telt a napom, és megérkezett hozzám egy kérdés: mitől lennék ma lelkes? Egy kicsit figyeltem befelé, és eszembe jutott egy pár héttel ezelőtti beszélgetés arról, hogy mostanában lesz egy hüllő kiállítás. Utánajártam, és kiderült, hogy ez a kiállítás 1 napos, és éppen ma van!

Nem tétováztam, azonnal indultam, hiszen már csak pár óra volt zárásig. A kiállításon semmi mást nem kerestem, csak a pókokat. Több helyen megálltam, nézegettem a pókokat, és figyeltem a látogatók reakcióit is. Amikor egy gyerek jött oda, a maga vibráló kíváncsiságával, láthatóan mindent meg akart nézni, minden látványt befogadni, és nyilvánvaló volt, hogy ha lehetne, megérintené, megfogná vagy megsimogatná őket. Majd odajött az anyuka, és pfuj, undorító, vagy gyere távolabb / ne menj olyan közel mondatokkal ostorozta csemetéjét.

Valahogy olyan ismerősek voltak nekem ezek a mondatok. Régről, gyerekkoromból. A mai fejemmel újra tanulom, hogyan alakítsam ki a dolgokról a saját véleményem. Azt a véleményt, ami egyszer, nagyon régen már megvolt, csak a szülői-tanári mondatok, intelmek, szabályok és néha parancsok felülírták a nézőpontomat. Lehet, hogy saját pókfóbiám is egy ehhez hasonló régi mondatnál alakult ki? Alakult bennem a gondolat, hogy egy ilyen kiállításon az emberek mennyit tanulhatnának magukról és a hibáikról, ha egy kicsit odafigyelnének.
Úgyhogy mentem tovább, hogy megnézzem mi az, amit én tanulhatok ma.

Eljutottam egy standhoz, ahol azonnal felkeltette a figyelmem egy gyönyörű, szürkés-lilás színű, számomra hatalmas, nőstény pók. Talán a színe, talán az, hogy mozgolódott – nekem úgy tűnt, vakarózik. Hamarosan megérkezett a pók tulajdonosa, egy segítőkész tenyésztő, akitől elképesztő dolgokat tudtam meg a pókokról, és egyre lelkesebben tettem fel újabb és újabb kérdéseimet. És akkor eljött a pillanat. A férfi kinyitotta a doboz tetejét, és kiemelte a pókot! Néztem, ahogy két keze között szinte játszik a pókkal, az állat pedig hagyja! És jött a mondat: megfoghatom, csak le ne dobjam! Biztos voltam benne, ha meg merem fogni, akkor már nem történhet olyasmi, hogy eldobjam. Tartottam a kezem, és a következő pillanatban a pók már ott is volt, szinte betakarta az addigra teljesen nyirkos tenyerem. Egy darabig állt egy helyben, majd útnak indult az alkaromon, lassan, felfelé. Álltam, és velem a pillanat is megállt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a félelmem sehol! Helyette eltöltött a csodálat és valamiféle mély tisztelet, melyet a természet e gyönyörű lénye felé éreztem. Figyeltem a kezemen pihenő állatra és hála volt bennem. Ezzel a gyönyörű lénnyel való találkozás minden képzeletem felülmúlta, úgy érzetem kapcsolatban vagyunk egymással, és ez több volt, mint a pusztán fizikai kontaktus; ez a pók a lelkemet is megérintette.

Ezt az írásomat kedves barátnőmnek, Vénusznak ajánlom, egyúttal kifejezem hálám és köszönetem, hogy kísér az utamon!

Előadták, hogy ők földön kívüli lényekként jelennek meg sokak számára. Azért, mert azoknak tökéletesen elhihető az, hogy másik bolygón van élet, viszont nem hisznek a magasabb tudatosságban, univerzális elvben, sorsban vagy Istenben.

Elmondták, hogy már sok mindennel próbálkoztak nálam, de valahogy még egyetlen próbálkozásuk sem aratott teljes sikert. Látják, hogy Istennel való kapcsolatom kicsit zavaros, mert a direkt kapcsolat néha problémás, ezáltal az adás gyakran szakadozik. Azt mondták, hogy ennek az önszeretethez van köze. Az indirekt (közvetítő személyek igénybevételével történő) kapcsolatról pedig tudják, hogy a gyerekkorom ideje alatti benyomások és információk hatására ezen „közvetítők” igénybevétele nálam esélytelen. Mivel a „pap, plébános, tisztelendő” szavak egy azonnali zsigeri ellenálló reakciót váltanak ki belőlem, később próbálkoztak az „angyal, tündér, manók, fény, stb” megnevezésekkel és ezek közvetítőivel, akik előbb-utóbb ugyanazt az idegpályát aktivizálták, így a kívánt hatás ismét elmaradt.

Nálam legtovább az „önismereti csoportvezetők és terapeuták” jutottak, mert őket hitelesnek tartottam – szerencsére olyanokkal kerültem össze, akik valóban sokat tanultak és tapasztaltak –, sajnos valahogy az utolsó pillanatban történt valami – bezárult az agyamban egy „sorompó” – ami megakadályozta az átbillenést és a megértést.

Mivel Ők tudják, hogy „eljött az időm”, így aztán már csak ez az egyetlen megoldás maradt, hogy elvigyenek és „megszereljenek”. Szóval elvittek, megműtöttek és kivették azt a bizonyos sorompót – chip-et – az agyamból, és másikat tettek be a helyére.

Még a műtét hosszú távú hatását nem látom, egy azonban bizonyos: ma reggel úgy keltem, hogy – a szokásos, nálam több órán át tartó ébredési fázis után – egy erős gondolat kerített hatalmába, ami elől nem tudok szabadulni: FELNŐTTEM.
Tudom, ez elég fura – még nekem is – hogy ilyet 44 évesen érzek. Korábban már éreztem hasonlót, de most nemcsak érzem, hanem tudom is. Az az érzésem, hogy most nőttem fel igazán. Fizikailag úgy tűnik, hogy erőteljesebben érzem a lábam, és a földet a talpam alatt, ezen kívül, mintha magasabb lennék…. legalábbis még sosem szédültem attól, ha lenézek a lábamra.

Tele van a fejem tervekkel, gondolatokkal, elintézendőkkel, határidőkkel, és érzem, hogy mindennek a felelőssége kizárólag engem terhel. Nincs értelme mások hibáztatásának! Sem a sors, a bolygóállás, az előző életeim, sem a politika, a főnököm,  a szüleim, senki sem hibás, senki sem okolható. Ha itt bárki hibás, az én voltam.

Várhatom a csodát, a megmentőt, a megsegítőt vagy a lottó ötöst, de közben jó, ha felemelem a fenekem a kényelmes székről, és én is teszek magamért valamit. Annyit, amennyit ma tehetek, csak ma, és mindig csak ma.
Vajon gondoltam ilyeneket tegnap? Nem emlékszem. Ja, hát persze, az új chip-em!

… és Te mennyire vállalod a felelősséget a saját életedért?
… és életed minden területén ezt teszed?

Íme egy városnézés története. Nincs benne recept, sem különösebb elmélkedés, tehát semmi olyan, amit megszoktatok tőlem. Egy kis útleírás, egy város kóstolgatása, bemutatása annak, ahogyan ízlelek egy várost…

Prága csodaszép, még akkor is, ha szemerkél az eső.

Elképesztő a belvárosa, a rengeteg régi ház, a sok templomtorony, a folyó, a hidak, a „túloldalon” a domb, a várral. És a macskakő: kocsiúton és járdán egyaránt, mindenütt. A villamossín is elbújik a macskakő között, és néha egy piros villamos előbukkan egy-egy boltíves kapualjból.

A főtéren ezüstre és aranyra festett, bábbá merevedett pantomimosok, és különféle művész mutatja meg magát és tehetségét – egy fiatal ostort pattogtat, egy bácsi vizespoharakkal zenél. Több helyen találkozni kitett zongorával (vasútállomáson, de még egy árkád alatt az utcán is), és az arra járó - helyi vagy turista? – egyszer csak ellenállhatatlan vágyat érez odaülni, és játszani rajta. Ekkor az amúgy sem túl gyors város még inkább lelassul, sőt megáll egy pillanatra, elhallgat és boldog a születőben lévő csodától.

A hűvös szél elől egy rövid időre betérek egy kávézóba felmelegedni, majd újult erővel folytatom a túrám. A térkép mutat egy templomot, amit nem találok, úgyhogy rábízom magam az intuíciómra, és egy másik utcácskában betérek egy kapualjba, ami egy térre vezet, ami valójában egy belső kert, egy kis park, ami még most, az őszi haldoklásában is gyönyörű.

Egy újabb kapualj és egy újabb tér, és nocsak, itt van a templom, amit kerestem. Bemegyek, és elkeseredem, mert nekem ez is „túl”. Túlfestett, túldíszített, túl sok. Csak majd később, a zsinagóga láttán tudatosul bennem, hogy a keresztény templomokkal – néhány kevés spanyol kivétellel - még mi a bajom. Az, hogy teli van szenvedéssel! A freskók, a szobrok, szenvedést ábrázolnak, és gyanítom, hogy az oda betérő hívők is valahogy a szenvedésüket letenni mennek oda. Vajon miért tanítják azt, hogy bűnösök vagyunk, és hogy vétkeztünk? Ki más bocsáthat meg nekünk, mint saját magunk? Nem lenne könnyebb bűn nélkül? De, nekem az! És, ha vétkeztem, nekem az is oké: a hiba a játék része…Megyek tovább, és a templomi elmélkedésem után – mintegy gondolataim megerősítéseként - kisüt a Nap!

Keresek egy hangulatos cseh sörözőt, ahol ebédet rendelek, és persze mellé az itt elengedhetetlen pohár sört is. Míg várakozom az ebédre, nézem az utcai nyüzsgést, s közben hálát adok azért, hogy így alakult: itt lehetek. Boldog vagyok, hogy egy régi álmom vált valóra ezzel a kis utazással.

Majd séta a hídon, és utamba kerül egy újabb park. A lemenő napfényben a parki szobrok játékra hívnak, s árnyékukat fotózva belemerülök ebbe a kalandba.

Később, a várba felfelé sétálva a félhomályban, egy szűk utcában meglátom egy üvegműves mester kirakatát, és úgy érzem: jártam már itt. A fények, a macskakő, az illatok… s mintha lódobogást hallanék. Ismerős a hely és a bolt is az. Talán az enyém volt valaha, vagy csak dolgoztam itt? Aztán a pillanat elszáll, és visszatérek újra a jelenbe, és gyaloglok tovább a hegyen. Fentről a kilátás gyönyörű, és az alkonyat ellenére is tudok készíteni egy fotót a városról. Megdöbbenve nyugtázom, hogy milyen nagy távot tettem meg. 

Visszafelé ismét megállok az Absinth shop előtt. Egy lány az ajtót festi, bentről számomra fura zene szól, ahogy a kirakat is furcsa és bizarr egyben. Továbbmegyek, majd visszafordulok. Úgy döntök kipróbálom. A kíváncsiságom erősebb, mint a félelmem. Bent a pult mögött egy kedves fiú, mögötte polcok teli különféle alakú és színű üvegekkel, benne zöld, türkiz, sárga és átlátszó folyadékok. Az első helyiség inkább egy bolt, bizarr figurákkal, a hátsó meglepően kontrasztos, fekete-fehér kockás minden. Mondom neki, hogy kipróbálnám, erre hoz egy itallapot, és hosszas magyarázatba kezd, hogy száraz vagy kevésbé száraz, mentával ízesített vagy sem, vizezett és cukrozott, koktél vagy sem, majd beszél tovább alkoholtartalomról (ami igen magas) és valami Thujone nevű hallucinogén anyagról. Rábökök egyre, egy száraz, erős, és nem mentolos italt választok.

Meglepetésemre kapok egy majdnem teli, vastag vizespoharat valami zavaros, sárgás folyadékkal. A srác ismét mosolyog, és azt mondja: lassan igyam, majd távozik. A folyadék hűvös, kicsit ánizsos. Az első kortynál érzem mennyire erős, kicsit égeti a nyelőcsövem. Közben a zene egyre hangosabb, előveszem a füzetem és írni próbálok, de nincs mit, az agyam üres, a zene és az ital magával ragad. Talán egy órát ücsörgök ott az italommal, közben néha fura, ám mindenképp ismerős testérzeteket élek meg és csukott szemem mögött képeket látok, és hirtelen megértem, hogy ilyet én már tapasztaltam máskor is: egy-egy meditációban, vagy transzállapotban, akár magamtól egy ellazult tánc alkalmával - csak akkor mindenféle alkohol vagy tudatmódosító szer használata nélkül. Meglep, hogy erről az italról, és ettől az italtól zengtek nagyapáink ódákat, mikor én képes vagyok eljutni ilyen vagy hasonló állapotba simán, akár magamtól. Megerősítést nyer most az a gondolat is, hogy a boldogság csak döntés kérdése.

A boltból kifelé egy másik utat választok, ami sajnálatomra nem párhuzamos a korábban választottal, így 2 híddal délebbre jutok ki a parthoz, persze ez sem baj, csak kicsit többet gyalogolok vacsora előtt.

A másnap reggel ismét borús, erre a napra a zsidó negyed jutott: tegnap délután későn értem a múzeum bejáratához és már nem volt értelme bemennem, mégis szeretném megnézni, mert azt a tanácsot kaptam, a régi temetőt ne hagyjam ki.

Titkon egy korábbi, római élményt társítottam ehhez a temetőhöz – életemben tán a legmegdöbbentőbb a Kapucinusok templomi kriptájának „csontdíszítése” volt. Minden elképzelésem ellenére ez egy sima szabadtéri temető, hatalmas kőtáblákkal. Mondhatnám, hogy ezért kár volt bejönni, de nem mondom, mert a temető ugyan nem volt rám erős hatással, minden más azonban igen.  Kezdem az elején. Van egy hatalmas épület, amire azt mondanám, hogy tiszteletadás, vagy emlékezés a holokauszt áldozataira. Az épület termeinek fehérre mázolt falain apró fekete és piros betűkkel nevek és évszámok: a születés és halálozás évszámai, a plafontól a padlóig, sűrűn teleírva. Elképesztő mennyiségű név, van ahol egy vezetéknévhez sok keresztnév és dátum társul, gondolom komplett családok felsorolása ez. A látvány először annyira megdöbbent, hogy nem is hallom a hangszóróból jövő, állandó duruzsolást: váltakozó férfi és női hang felolvassa az áldozatok neveit.  Meglep az emlékezés ilyen módja: egy olyan emlékezés, ami a monoton egyhangúságával és állandóságával valamiféle öröklétet, vagy tán soha el nem feledést biztosít az itt megemlítetteknek. Eszembe jut, hogy mennyire nem ideillő a „nyugodjék békében” kifejezés, s közben agyam egyik zugából előtör egy egyre erősödő gondolat, melyet a felháborodásom érzése kísér: nem is lehet békében nyugodni addig senkinek, amíg lehet ennyire értelmetlen a halál, ennyi ártatlan ember halála.

Felmegyek az emeletre, ahol kisebb termekben kiállítás van. A bejáratnál a tábla magyarázza, hogy jelenkori általános iskolásoknak elmesélték a II. Világháborúban történteket, a zsidók megbélyegzését, elhurcolását és kivégzését, és megkérték a diákokat, hogy ábrázolják azt a hallottak alapján. Régi újságkivágások és színes gyerekrajzok montázsát látom a vitrinben, és a képek érzésekké formálódnak bennem: az értetlenség, és értelmetlenség egyre erősödik, s közben a fájdalom csak nő.

A következő vitrinben is gyerekrajzokat látok, és kis írott és rajzokkal díszített könyvecskét, melyről a felirat azt árulja el, hogy a koncentrációs táborban tanították a gyerekeket. Ez a nagy gondossággal elkészített apró könyvecske olyan erős érzelmeket hoz felszínre belőlem, hogy kirohanok a teremből, ki a szabad levegőre, mert nem bírom tovább, képtelen vagyok visszatartani a feltörő zokogásomat. Magam is meglepődök ezen a heves reakción, később tudatosítom magamban a kiállítás üzenetét: minden pillanatban, még a legkilátástalanabb helyzetben is találjunk értelmet az értelmetlenben, higgyünk a lehetetlenben, mindhalálig!

Most  egy finom almatorta receptet fogok megosztani veled.

Először is nevet akartam neki adni, és a színeiből leginkább az ŐSZI ALMATORTA kifejezés jutott eszembe, csak éppen rengeteg ilyen nevű sütemény létezik már. Aztán az egyéb hozzávalók neveivel próbálkoztam, és ott hasonló eredményre jutottam. Gondoltam Önismereti Almatortára is, bár ennyi erővel bármelyik konyhai alkotásomat illethetném ezzel a jelzővel.

És így lett TÜRELMES ALMATORTA

Hogy miért?

Itt volt a nyár, amikor néztem, ahogy az almák megjelentek a fákon. Majd vártam és vártam, hogy mikor jön már el az idő, amikor megérnek.
Hát eljött. És elkezdtek lehullani. Így aztán a lehullott almákat összegyűjtögettem, és különféle almás sütikkel próbálkozom, ez a mostani is ilyen.

A torta név a kör alakú tortaforma miatt van - és talán azért, mert ez az időigényes süti megérdemli, hogy ne pitézzük le, hanem szólítsuk tortának, a sütik királyának.

Azért is türelmes, mert ez a tészta az összegyúrás után jó, ha pihen. Hogy miért nem tudom, mégis vitathatatlan, hogy a frissen elkészített és kisütött tészta nem olyan finom, mint amit hagyunk pihenni egy fél napot. És azért is türelmes, mert türelem kell ahhoz, hogy 1 kg almát meghámozzak, megpucoljak, szeleteljek. Mivel számomra a főzés kikapcsolódás és meditáció is egyben, és mivel pontosan tudom, hogy IMÁÁÁÁDOM ezt a sütit,  így aztán ezt egyáltalán nem tartom elpazarolt időnek.

Hozzávalók a tésztához:

30 dkg liszt átszitálva

10 dkg barnacukor (vagy bármilyen cukor)

20 dkg teavaj

1 egész tojás

1 egész citrom reszelt héja

csipetnyi só

A tészta elkészítése

A tészta hozzávalóit kézzel jó alaposan összekeverem.

(Liszt, bele cukor, szobahőmérsékletű vaj, egész tojás, és a többiek)

Hogy miért kézzel? Erre csak azt tudom mondani: próbáld ki! Próbáld ki akkor is, ha félted a körmöd, akkor is, ha undorodsz belenyúlni, hiszen gyerekként bizonyára Te is építettél sárból várat, vagy gyurmáztál, és ez az élmény ahhoz hasonlatos. Ha egyszer megérzed, hogy milyen érzés egy ilyen egyszerű süti-tészta száraz és nedves, puha és kemény hozzávalóit egy összefüggő, gyurma-szerű masszává összedolgozni, akkor onnan már csak egy lépés választ el a saját házikenyered elkészítésétől...

Ha már sima állagú, könnyen gyúrható és puha a tészta, akkor cipót formázok belőle, ezt a cipót betekerem egy darab folpackba és beteszem a hűtőszekrénybe pihenni. Szerintem ha 5-6 órát, vagy akár egy egész éjszakát áll, az lesz ideális, ekkor lesz finom porhanyós majd a végeredmény.

Hozzávalók a töltelékhez:

1 kg alma (esetleg többféle, vegyesen, legyen közte savanykás is!)
   meghámozva, kimagozva, vékonyra szelve

1 kis marék dió durvára vágva

2 kis marék szárított-aszalt gyümölcs mix, vagy mazsola

8 dkg cukor

1 egész citrom leve

3 evőkanál rum

1 púpos teáskanál őrölt fahéj

½ zacskó vaníliás cukor

1 dl tej

2 evőkanál vaníliás pudingpor (az a fajta, amit elvileg főzni kellene)

2 egész tojás

A süti összeállítása és a sütés

Először is kiveszem a hűtőből a korábban összegyúrt tésztát - ami mostanra kővé keményedett -, hogy amíg az almát előkészítem, addig az szobahőmérsékleten újra kezelhető tésztává puhuljon.

Az almákat meghámozom, kimagozom és vékony cikkekre vágom.

Beleteszem őket egy mélyebb tálba, rászórom az aprított diót és az aprított gyümölcs mixet, majd a fahéjat, a cukrot, citromlevet és a rumot.

Ha már a tészta formázható, lisztezett deszkán kb 0,5 cm-es vastagságúra nyújtom. (Ha nem vagy felszerelkezve a sütemény-készítés eszközeivel, akkor se csüggedj. A tiszta konyhapulton egy folpack gurigával is remekül lehet tésztát nyújtani, csak a nyújtás végén a folpackról a külső fólia-réteget tépd le és dobd el.)   A kinyújtott tésztalapot belehelyezem egy levehető falú torta formába (26 cm átmérőjű) úgy, hogy az oldalán is mindenhol bőven legyen belőle, és végül a tésztát a forma tetejénél körbevágom.

Bekapcsolom a sütőt 200 fokra.

A formába helyezett tésztalapra szépen ráhelyezem több rétegben az alma szeleteket (melyeket előtte kicsit lecsepegtettem. Nem kell, hogy száraz legyen!).

Egy tálban felverem a 2 tojást. Csomómentesen belekeverem a pudingport, a vaníliás cukrot és beleöntöm a tejet. Ezt az öntetet (egy kicsi kivételével) ráöntöm az almákra.

A korábban levágott tészta darabokat újra meggyúrom és hosszú hengereket nyújtok belőlük,

mellyel a torta tetejét berácsozom, végül a töltelékre körben kicsit ráhajtogatom a felül kilógó tésztarészeket. Végül a maradék tojásos-tejjel bekenegetem a tészta-rácsokat.

Az előmelegített, 200 fokos sütőbe beteszem a tortát és kb 45 percig sütöm.

Fontos, hogy a formában hűljön ki, csak ezután szeleteljük fel.

Ilyen szép meleg őszi napon tálalhatjuk dió- vagy vaníliafagyival is!

Jó étvágyat!

A "tartozni valahova" című írás folytatása.

A felgyorsult világunkban, amikor egy megszokott eszköz vagy berendezés elromlik, akkor azonnal szerelőt hívunk, vagy megyünk a boltba és veszünk egy másikat (szebbet, újabbat, drágábbat). Ha egy kapcsolattal történik ez, akkor is gyakran ezt a módszert vetjük be: és ha a „szerelő” (házassági tanácsadó, pszichológus, stb.) nem mond azonnali, instant megoldást, akkor a társunkat is újra cseréljük, és abban bízunk, hogy ő majd szebb és jobb lesz. Vannak, akik egyik napról a másikra változtatnak szinte bármit: legyen szó vallásról, bármilyen csoporthoz való tartozásról, vagy akár nemzeti hovatartozásról.

Egy dolog van mindannyiunk életében, amit nem tudunk azonnal megszerelni, vagy újra cserélni, és ez saját magunk vagyunk. Sem a testünk, sem a lelkünk, sem a gondolataink, vagy a beidegződéseink nem javíthatóak azonnal, és le sem cserélhetőek újabbra, szebbre, jobbra. Azt gondolom a fentiek alapján, hogy ez a dolog kulcsa! Hogyan akarunk bármin változtatni, ha a legfőbb állandón nem tudunk változtatni? Hogyan akarunk tartozni valakihez, vagy valamilyen csoportba, és hogyan remélünk új hitet és új hitvallást, ha oda csak önmagunkat vihetjük, mégpedig azt az önmagunkat, aki tele van saját múltjával, saját hiedelmeivel és saját félelmeivel? Ennél még fontosabb kérdésnek azt látom, hogy miért akarunk változtatni valamin, amit igazából nem is ismerünk? Te tényleg ismered önmagad, és biztos vagy abban, hogy tényleg az vagy Te, akit önmagadként ismersz? Gyakran szebbnek, jobbnak, okosabbnak, értelmesebbnek, erősebbnek tüntetjük fel magunkat, csak a hirtelen vagy a váratlan helyzetekben azonnal lehullik a maszk, szétesik a kivetített kép.

Vajon meddig folytatjuk ezt a játékot?

Mikor jön el az a pillanat, amikor meglátjuk, hogy a legnagyobb félelmünk pont az, hogy szembenézzünk mindazzal, akik valójában mi magunk vagyunk? Sok idő és sok munka kell ahhoz, hogy megismerjünk önmagunkat, vagy legalábbis elinduljunk ezen az úton. Pedig érdemes és szükséges, és sürgető is akkor, ha azt érzed, hogy tartozni akarsz valahová. Ugyanis először találkozni kell önmagaddal, hogy tartozhass önmagadhoz. Mert úgy látom, hogy amit keresel, az az önmagaddal való összetartozás érzése. Ha megérzed önmagadban a részeid összetartozását, ez az egység.
Ha önmagaddal megéled az egységet, akkor leszel képes másokkal is egységben lenni.

És merre indulj? Szerintem erre ... és így be is zárult ez a kör.

Szép és kalandos utazást kívánok!

Az előző írásom és ez összetartoznak.

Látszik az embereken, hogy nagyon felerősödött az az igény, hogy tartozzanak valahová. Ennek oka nagyon egyszerű, hiszen ha azt vesszük, a korábbi társadalmakban egyértelmű volt, hogy a születés, a család alapvetően meghatározta a hovatartozást: a társadalmi, politikai, világnézeti, vallási hovatartozást. Lehetett tartozni a földesúrhoz, a királyhoz, a hadvezérhez, különféle nagy vallásokhoz és egyházakhoz. Kevés ellentmondás volt; az emberekben fel sem merült, hogy lehet másképp és máshogyan élni. Később, amikor ez a hovatartozás kérdése az egyénekben változni kezdett, a különféle nézetűek csoportokat hoztak létre, és a feszültség viszályokhoz vezetett, forradalmak és háborúk törtek ki, melyek befejeztével újabb csoportok, rendek és szabályok jöttek létre, majd ismét jött a feszültség, és látható, hogy ez a feszültség még ma is tart.

Mi látszik az egyén szintjén?
A gyerek tartozik a szüleihez, ha azok elválnak, már megkérdőjeleződhet, hogy melyikükhöz tartozzon. Majd tartozni lehet barátokhoz, osztálytársakhoz. Továbbtanuláskor is választani kell egy irányt, egy érdeklődést. Később indul a párkeresés, és lehet a házasokhoz tartozni, majd a gyerekes családokhoz – és itt gyakran a gyermek kora és érdeklődése határozza meg a hovatartozást. Közben előbb-utóbb bekerül az életbe a politika, ahol szintén vannak választások. Az életközepi válság, később a nyugdíjas kor újabb erős kihívásokat hoz, mert az addig szerzett élettapasztalat azt mutatja, hogy az egyén már annyi helyre tartozott, és még mindig keres, még mindig elégedetlen.

Manapság nagyon erősen érezhető a hovatartozás feszültsége. 2012-ben sok olyan hír kapott szárnyra, hogy decemberben valamilyen módon vége lesz a világnak, és ez a félelem kicsit közelebb hozta az embereket. A félt világvége elmaradt - a fenyegetettség összetartó ereje eltűnt - mégis azt látom, hogy azóta az emberek, szinte kivétel nélkül megéltek, vagy épp most élnek meg egy-egy egyéni világvégét, ami erős szálakkal kapcsolódik az ember azon igényéhez, hogy tartozni kell valahová.

Kialakulnak különféle kapcsolatok, csoportok és társaságok, valameddig haladnak együtt, és akkor csodálatosan egyetértenek, helyeselnek, vidámak és boldogok együtt, a KÖZÖS szellemében. Itt a közös az lehet bármilyen elérni kívánt cél, lehet egy tanfolyam, lehet hitvallás, pártállás, stb.

Majd telik az idő és egyszer csak egyének kiválnak, szétszélednek, másokhoz csatlakoznak. Van, hogy ellentétek, feszültségek, nézeteltérések, és heves viták robbantják szét ezt a csoportot. És olyan is van, hogy a csoport egyes tagjai, egyes emberek szinte kámforrá válnak egyik pillanatról a másikra.

Furcsa ez az egybeesés, hiszen ilyen tapasztalataim vannak baráti kapcsolatokkal, különféle önismereti csoportokkal melyekbe jártam, és ezt látom kint a nagyvilágban, a politikában (és itt nem kizárólag arra gondolok, hogy pártok bomlanak szét és egyesülnek, hanem arra is, hogy honfitársaink tömegesen elindulnak új országokba).

Azon töprengek, hogy mi ez az egész? Úgy döntöttem, nem keresem kívül az okokat, mert nem akarom a felelősséget kitenni.

Igen, az egyén felelősségét. Az enyémet és a tiédet.

folytatom...

Elmenni egy terápiás csoportba vagy pszichológushoz, és ásni befelé, a lelkünk mélyére, ez önmagában egy nehéz és gyakran igen fájdalmas út. Ez nem úgy zajlik, hogy elmegyek egy alkalomra, aztán kijövök kisírt szemmel, és 5 perc múlva vidáman csevegek a barátnőmmel, vagy mosolygok a munkahelyemen a kollégákra. Ez úgy megy, hogy utána még napokig, hetekig dolgozik az agyunk és emlékezik a testünk, jönnek a felismerések, emlékek, esetleg fizikai fájdalmak, vagy betegségek. Aztán elmúlik, jobban leszünk, mi több, már időnként boldogan mosolygunk, és örülünk az életnek. Majd jön a következő csoport, vagy ülés és kezdődik minden elölről.

Hogy meddig? Ameddig nem jutunk el a következő NAGY „felismerésünkig”, vagyis ahhoz a mondathoz, hogy kész, vége, innen megyek, ezt befejeztem.
Ez többféle okkal és magyarázattal történhet (melyeket lehet, hogy van elég bátorságunk kimondani, vagy magunk is gyanítjuk, hogy itt valami sántít, és inkább csendben, szó nélkül, továbbállunk, mint aki ott sem volt).

Néhány példa erre:

- készen vagyok, hiszen meggyógyultam.

- ez az ember már nem tud nekem semmit sem tanítani (keresek egy másikat, akiről azt
  gondolom, hogy ő majd jobb, gyorsabb, hatékonyabb lesz).

- mégsem ez az én utam, mert rájöttem, hogy én másban hiszek (és esetleg jön valami
  egészen más tevékenység, gyülekezet vagy szekta).

- elég a függőségből! és otthagyom a csoportot vagy terapeutát (s közben szép lassan
  elkezdek más dologtól, tevékenységtől vagy személytől függni).

Ezekről a „felismerésekről” azt tapasztaltam, hogy egy nagy maszlag. Ez az agyunk által előállított rózsaszín, édes habostorta, ami azt a célt szolgálja, hogy félrevezessen bennünket, és eltérítsen attól, hogy megtaláljuk életünk valódi fájdalmát, eltemetett bánatát, vagy mély gödrét.

Mire alapozom ezt az állításom? Arra, hogy az életemben van néhány olyan hiteles személy, akiken látom, akikről tudom, hogy nem adták fel, folyamatosan haladnak ezen az úton, és tényleg jobban vannak. Onnan tudom, hogy e néhány személy támogatását és figyelmét élvezhetem évek óta magam is, és már több „gödrön” vezettek át. Ezúton is köszönöm nekik! - azonban az érdem nemcsak az övék, hanem az enyém is. Hálás vagyok a saját kitartásomnak, a türelmemnek, a hűségemnek és a kíváncsiságomnak, ami visz tovább, hajt újabb megismerésre és felfedezésre váró területek felé, és biztosít egy olyan – egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig fennálló – állapotot, amire azt mondanám: valódi nyugalom, belső béke. Bizonyos vagyok abban, hogy az önismeret és a tudatosság olyan utak, melyekre csak rálépni lehet, ezekről lelépni: soha. Ezért születtünk az Élet nevű kalandra, hogy tanuljunk, tapasztaljunk, felfedezzünk. 

Tudom, hogy nem mindenki dönt úgy, hogy ezt az utat választja. Semmi baj, ők sem unatkoznak. Ugyanezt élik, ugyanígy találkoznak az elfojtott érzéseikkel, az eltemetett és felszínre kívánkozó énrészeikkel, csak nem tudják. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy mindaz a külső személy, aki bármilyen érzelmet és érzést kivált belőlünk, az megtalálható bennünk. Hogy kik ezek? A családtagjaink, férjünk/feleségünk, gyerekünk, a szomszéd, a postás, a bolti eladó, az ügyfélszolgálatos, a sofőr, a főnökünk, a munkatársunk, és még a sajtó, a TV, és a politika is! Ismétlem: minden és mindenki, akivel és amivel kapcsolatba kerülünk és érzést vált ki belőlünk, az rólunk szól, azzal nekünk van dolgunk: az "ellenség" mi magunk vagyunk!

Ezt vagy érted, vagy nem; vagy elhiszed, vagy nem: mindenképp igazad van!

/Kedves Olvasó, szerintem elsőre ennyi is elég lesz, nemsokára folytatom a témát! /

Emlékszel még? Ha elég idős vagy, igen. Régen - úgy 30 éve - hétfőnként műsorszünet volt a TV-ben. A mai estémről eszembe jutott ez.

Kint már az ősz esti hűvöse, idebent a gyertyák félhomályában, a füstölők illatával, telve nyugalommal, Kenny G. zenéjére a kreativitásról merengtem, majd készítettem egy őszi hétfő-esti vacsorát.

Semmi különös, csak pur-pur kenyér szeletelve, megkenve egy kencével, ami aprított fehér hagymából, mackósajtból és pár teáskanál házi tejfölből áll. Rá reszelt sajt és már mehet is a sütőbe. Szeretem ilyenkor a sütőt használni a vacsora elkészítéséhez, mert a táplálékon kívül bennünket is felmelegít.

Hozzá lehet fogyasztani paradicsomot, kápiát, olivabogyót, és akár egy pohár vörösbort.

Semmi extra tevékenység, nincs felhajtás, mégis a meleg fények, a zene, az illatok a tökéletességet hordozzák, a pillanat tökéletességét.

"Változást akarsz? Előbb fogadd el azt, ami van!"

Sokan, sokféleképpen megközelítették már ezt a témát, most megteszem én is: a saját szemszögemből, saját tapasztalatomból, saját szavaimmal. Teszem ezt azért, mert érzem, hogy a mai naphoz illik ez a téma, és hiszem, hogy akad legalább 1 valaki, akit az én szavaim segítenek a megértéshez.

Emlékszem, hányszor akartam erőltetni vagy kikényszeríteni a változást: agyaltam és csináltam... majd megláttam, hogy a mélyben semmi sem változott... Vágyak, óhajok, kívánságok jönnek és mennek; teljesülnek vagy köddé válnak. A vágy tárgya gyakran változik, maga a vágyakozás, az megmarad. Ha szeretsz vágyakozni és sóvárogni, hát tedd: ábrándozni jó! Csak tudd: az ábrándozás a jövőbe visz, s közben nem vagy itt és most.

Biztosan hallottad már, hogy fogadd el azt, ami van. Ami itt és most van. Majd pedig elkezdtél gondolkodni azon, hogy "jó, persze, elfogadom, és mégis hogyan csináljam azt?" Erre én azt mondom, hogy először is ne akard csinálni, mert ezt csinálni nem lehet. Csinálni az agyunkkal akarunk, elfogadni viszont a szívünk tud. Mondok egy példát:

A tény most, hogy esik az eső.
Ha úgy indítod a napod, hogy "basszus, már megint esik, most már biztos így is marad, vége a nyárnak, jön az ősz, be kell öltöznöm, pfujj, vissza akarok feküdni, elegem van" no ezzel az öngerjesztést elkezdted, és garantálod magadnak az aznapi rosszkedved.

Azonban ha bármikor a mai nap folyamán képes vagy csupán egy pillanatra elengedni az előítéleteidet, a tapasztalataidat - tehát mindent, ami az agyad javasol - akkor a benned lévő gyermeki kíváncsisággal mondd ki, akár hangosan: JÉ, ESIK!

Javaslom, hogy ezeket a szavakat kövesse most tett is: arra buzdítalak, hogy gyere ki az esőbe, és figyeld meg, hogy ez ma milyen!

• Figyeld meg, hogy milyen hallgatni?
• Kopog a tetőn, az autódon, a kabátodon, az ernyődön, a betonon, a falevélen?
• Milyen az illata? Ugye hogy érzed?
• Milyen érzés, ahogy a bőrödre csöpög? Milyen a tenyerednek, a karodnak, a fejednek, az arcodnak?
• Milyen az íze?
• Nézzük, tudsz egy nagyot mosolyogni az esőre? Tudsz mosolyogni a veled szembejövő idegenre?
• Nos, most mit érzel, hogy hat rád mindez?

A fentieket csináld, amikor azt mondom, hogy ne csinálj semmit, hanem legyél itt és most. Figyelj kifelé, és figyelj befelé, figyeld a kint hatását a bentre. Ha sokat gyakoroltad az esővel, akkor gyakorolhatod mással is. Helyzetekkel, vagy személyekkel. Erről szólnak a mindennapok: figyelek kifelé, és megfigyelem ez hogy hat rám. Így születnek a csodák és kalandok. Így lehetsz Te magad Indiana Jones, aki megtalálta a kincsét.

Szóval rajta, kincskeresésre fel!

Ha modern kincskereső vagy, akár használd a telefonod, mutasd meg nekünk, hogy milyen a Te "most"od.

Amikor az egyedüllét üres szobájában már nincs más, csak a tudat tükröződése, akkor tőlünk függ, mit engedünk ebben a tükörben megjelenni.

Ekkor a madarak éneke a legszebb dallam, melyet a szélben susogó falevelek akkordjai méltóságteljesen kísérnek. Ilyen hangokban elmerülve a lélegzetvételünk hangja és mozgása is ezt a zenét követi, s végül már nem tudjuk melyik vagyunk: a lélegzet, a falevelek vagy az énekesmadár. Ebben a szétáradó és mindenütt jelenlévő természetben mi magunk is szétporladunk, majd összeolvadunk. Ugyanezt a játékot játszhatjuk a fáradt délutáni napfényben: mi lehetünk a fák lomhán elnyúló árnyéka, a tengerkék égbolton fodrozódó puha felhők lassú sétája, vagy a szemünk előtt elröppenő rovar.

Nincs különbség a csend és a madárcsicsergés, a fény vagy árnyék között. A dolgok elmosódnak, a szilárd anyag könnyűvé, áttetszővé válik.

Ekkor a tudattükrünk láthatóvá varázsolja a mindenség mögött létező energiát.

Elég volt a csokiból, előregyártott kekszből és cukrász sütiből, és szerettem volna valamit kisütni, amihez hozzá lehet nyúlni a rohangálós irodai napokon - mielőtt még jön A nyúl.

Különben is esett a hó, és olyan jó lett volna valami forró sütő okozta extra meleg, valami édes és fűszeres illat ebben a március végi havazásban.

Hát íme Ő, a Zab-X :

Hozzávalók

- 15 dkg zabpehely

- 15 dkg liszt (ha az egész Grahamliszt, akkor a keksz kicsit

   keményebb lesz;  így lehet akár fele fehér-fele Grahamliszt is)

- 10 dkg vaj

- 1 tojás

- 2 evőkanál barnacukor

- 2 evőkanál méz

- 3-4 evőkanál tej

- 1/2 kávéskanál szódabikarbóna

- csipetnyi só

+ fűszerezésnek: gyömbér (1 teáskanál), fahéj (1 kávéskanál), szegfűszeg (1 csapott  kávéskanál), reszelt citromhéj, vaníliás cukor (1 kávéskanál)

+ ízesítésként 10 dkg valami. Pl.aszalt áfonya, vagy mazsola, vagy apróra vágott fekete csoki, vagy ezek keveréke.

Elkészítés

Egy tálban kimérem a zabpelyhet, lisztet, sózom, beleszórom a szódabikarbónát és az ízesítésnek szánt aszalt gyümölcsöt, vagy csokit és a fűszereket. (Fűszerezés kapcsán bátran engedd szabadjára a képzeleted pl. a fenti tipp szerint válogathatsz, vagy keverheted is őket. Én imádom ezeket a fűszereket és bátran használom is őket. Azt tudd, ha a semlegesebb ízeket kedveled, akkor a fenti mennyiségnél kevesebbet használj.)

Egy másik tálban (habverővel) összekeverem a szobahőmérsékletű vajat a cukorral, majd beledobom az egész tojást (na jó, a tojáshéj nem kell :-) és beleöntöm a mézet és tejet. Ezután a száraz hozzávalókat is beleöntöm a vajas-tojásos keverékbe és kézzel összegyúrom.

A sütőrácsra egy sütőpapírt fektetek, és erre teszem a tallérokat. (kb. 3 cm átmérőjű golyókat gyúrok, aztán lelapítom őket és így kerülnek a sütőpapírra. Így kb 15-18 db keksz lesz.)

Előmelegített sütőben 180 fokon sütöttem őket kb 10-15 percig.

10 perc elteltével érdemes megnézni őket – ekkor még világosnak és puhának tűntek – 15 perc után viszont meg már kicsit besötétedtek.

Tehát érdemes 10 perc után elzárni a sütőt és hagyni még őket odabent melegedni 5-10 percig.

A kisült kekszek a teljes kihűlésig még keményednek! Lezárt dobozban tartva a kekszek több napig frissen maradnak!

Az ünnepi készülődés - vagy esetleges rohanás - közben jól jönnek a könnyen elkészíthető vacsorák. Az alábbi is ilyen.

Hozzávalók (2 főnek)

• 1 avokádó
• 1 gerezd fokhagyma
• 1 teáskanál mustár, 1 teáskanál majonéz
• só, bors, cukor, balzsamecet
• ½ vagy 1 macisajt

Elkészítés:

A megmosott avokádót hosszában körbevágom és egy teáskanállal kikaparom a belsejét egyenesen a mixer keverőtáljába.

(Középen van egy hatalmas mag, odáig megy a kés, ha végigvágod könnyedén szét tudod szedni a      2 részt és vedd ki a magját, úgy könnyen tudsz vele dolgozni. 
Szeretem az Aldiban kapható avokádót, mert jó minőségű, egészen krémes a húsa. Ha a vásárláskor még kemény az avokádó, akkor érdemes otthon a spájzban „pihentetni” pár napot, amíg kicsit megpuhul a gyümölcs.)

Teszek hozzá egy kevés mustárt és majonézt (kb. 1-1 teáskanálnyit) beledobom a macisajtot, 1 reszelt fokhagymát*, egy csipet sót, egy csipet cukrot, 1 kávéskanálnyi balzsamecetet, tekerek rá a borsszóróval egy kevés színes borsot és addig keverem a mixerrel, amíg nem lesz teljesen könnyű, szinte habos krém. (Ekkor érdemes megkóstolni, esetleg még ízlés szerint fűszerezni. *A fokhagymát azért  javasolt lereszelni vagy átnyomni mixelés előtt, hogy teljesen elkeveredjen a krémben. Ellenkező esetben egy-egy nagyobb darab fokhagyma maradhat benne, mert a mixer csak darabolja. )

Kiváló vacsora barna kenyérre kenve (akár pirítóssal), lehet enni hozzá mindenféle zöldséget, nagyon jó hozzá a felszeletelt, enyhén megsózott lilahagyma.

Fontos tudni, hogy a kész avokádókrém a levegőn hamar megbarnul, úgyhogy elkészítés után érdemes azonnal elfogyasztani.

Jó étvágyat!

Szoktál sudokuzni? Akkor egy egyszerű példával megmutatom neked, hogy mi mindent taníthat neked saját magadról a sudoku. 

Hogyan fejted a rejtvényeket?

Szépen sorban, az első oldal, első rejtvényétől haladva folyamatosan?

Akkor esélyes, hogy az életben is szeretsz tervezni, szereted a rendet, a rendszereket, az előre látható és kiszámítható dolgokat.

Vagy inkább hátulról kezded? Szívesen oldod meg a nehéz feladatokat, a kezdő szint már nem is érdekel? Akkor az életben is keresed a kihívásokat, szereted magadnak magasra tenni a lécet, szeretsz bizonyítani. Gyakran hangoztatod, hogy nem érsz rá apróságokkal, egyszerű dolgokkal foglalkozni.

Lehet, hogy nincsen sorrend abban, hogy melyik rejtvényt veszed előre. Vagy előfordul, hogy ha „túl könnyűnek” ítélsz meg egy feladatot, akkor inkább azt otthagyod befejezetlenül, és továbblépsz egy nehezebbre? Szerintem az életben is a változatosságot keresed, és az életben is vannak dolgok, amikbe belefogsz, de nem fejezed be, ha feltűnik valami érdekesebb vagy izgalmasabb dolog.

A családon belül szoktatok versenyezni abban, hogy kinek meg jobban egy nehezebb feladat, vagy ki tud gyorsabban megoldani egy rejtvényt? Akkor az életben is szükséged lenne kihívásokra, verseny-helyzetekre, szeretnéd megmutatni a tudásod és tehetséged, szükséged lenne elismerésre, fontos neked hogy tudd: jó vagy valamiben.

Ha nem megy egy feladvány, akkor mit teszel? Dühösen abbahagyod és csapkodsz? Nem tűnt még fel, hogy az életben felmerülő komolyabb akadályok esetén ugyanezt teszed? Ilyenkor kitől várod a megoldást?

Volt olyan, hogy egy szám beírásakor bizonytalan voltál, és inkább megnézted a megoldások között azt a számot? Az életben is szükséged van visszajelzésre, és fontos számodra, hogy ne hibázz?

Előfordult már, hogy amikor nem ment valami, akkor hátralapoztál a megoldásokhoz, és megnéztél egy számot vagy betűt? Az életben is szoktál apróbb csalásokhoz folyamodni?

Amikor sikerül egy rejtvény, akkor hirtelen olyan lelkesedés tölt el, hogy folytatod a következőt? Majd még egyet? Aztán még egyet? Az élet más területein is nehéz dolgoknak határt szabni? Javaslom, olvass kicsit a függőségekről.

Tollal vagy ceruzával dolgozol? A végérvényes és visszavonhatatlan, vagy a változtatható dolgokat kedveled?

Volt már olyan, hogy elrontottad az egészet? Mit tettél ekkor? Letetted a füzetet, és többet elő sem vetted? Vagy később elővetted, és egy másik feladvánnyal folytattad? Esetleg kiradíroztad a hibásat, és kezdted teljesen előlről?

És hogy állsz az életben ahhoz, ha hibázol? Egy hibát visszavonhatatlannak tartasz, vagy képes vagy a hibádból tanulni és tiszta lappal újrakezdeni?

Most, hogy mindezt tudod, hogyan tovább?

Tudd: amit itt fent vázoltam, azok lehetőségek. Semmi nem baj. Ha magadra ismersz egyik vagy másik leírás olvastán, annak csak örülni lehet. Ha neked nem tetszik az, ahogyan a dolgokat teszed, akkor itt van egy egyszerű módja annak, hogyan változtass rajta, ha azt szeretnéd. Változtass azon, ahogy eddig sudokuztál. Döntsd el, hogy mostantól másképp csinálod. És ha már eleget gyakoroltál, akkor tedd le a sudokut és nézd meg, hogy miben változtál, és ezt hogyan tudod kamatoztatni a való életben.

Ismerem a Szenvedést, életem során több ízben találkoztunk; voltak köztük futó látogatásai, és volt olyan, amikor egy időre hozzám költözött. Sokszor voltak boldog, örömteli pillanataim is. Ha mérlegre tenném ezeket mind, tudom merre billenne. De nem teszem mérlegre. Nem adok magamnak egy programot ezzel. Ismerem a múltat, és most úgy döntöttem, hogy arra használom ezt a tapasztalatot, hogy szenvedélyesen éljem meg a jelent, és ezzel megváltoztassam a jövőt!

A szenvedés passzivitás. Ilyenkor elhiszem, hogy nem tudok változtatni a körülményeken, amitől szenvedek. Ha ez a meggyőződésemmé válik, akkor olyan embereket és olyan eseményeket vonzok be, amelyek ezt a hitemet erősítik.

A szenvedély aktivitás. Bízom magamban és elhiszem, hogy mindazt, amit elterveztem, amire vágyok, képes vagyok teljes erőbedobással és teljes energia-ráfordítással végrehajtani. Hogy ekkor milyen emberek vesznek körül? Alapvetően mindegy, mert a saját szenvedélyem hajt! Ha egy szenvedélyes embert meglát valaki, aki épp szenved, megdöbben, és olyan gondolatai támadnak, hogy „ebbe meg mi ütött? mitől ilyen optimista? vajon mi hajtja? talán bolond?” viszont miközben spekulál és címkéz, még a saját szenvedését is elfelejti egy időre, mi több, a szenvedélyes még mosolyra is fakasztja őt. Azonban, ha két vagy több szenvedélyes ember találkozik, és megtalálják a közös pontot, abból csodák születhetnek!

Azt tapasztalom, hogy akinek elegendő szenvedés volt a múltjában, abban ott a szenvedély is!

Nem kell elhinned, próbáld ki!

(folyt.köv.)

Egy fáradt, őszi estén bevásárolni indultam. A szupermarketet ismét átrendezték – na gondoltam, ez ma nem lesz egy gyors futam, keresgélni kell. Abban a pillanatban rájöttem, hogy én döntöm el, most felidegesítem magam ezen, vagy úgy döntök, hogy nem teszem.

Szisztematikusan végigmentem a sorokon, és viszonylag hamar végeztem. A kis gurulós kosár felpúpozva, a táskámban 2 textil bevásárlószatyor. Kerestem egy kijárathoz közeli pénztárat, hogy ne kelljen sokat cipekedni az autóig. A pénztárnál ketten álltak előttem. Felpakoltam a szalagra, majd mikor sorra kerültem, egy gyors és személytelen köszönés után rámolni kezdtem a szatyrokba. A pénztárosnő számomra elképesztő rutinnal számlázta az árucikkeket, nem tudtam olyan gyorsan követni őt, így csak halmozódtak előttem a termékek. Végzett, mondta az összeget. Bankkártya elő, átadtam és gyors mozdulatokkal igyekeztem a csomagolás végére érni. Kész.

"Szép estét kívánok" mondta a hölgy. Én pedig – ahogy szoktam – udvariasan válaszoltam: "köszönöm, további jó munkát!" Majd ránéztem, mélyen a szemébe. És akkor történt valami! A tekintetünk összeforrt. Nem volt többé eladó és vevő, csak két ember volt ott, akik nagyon mélyen, talán nagyon régről ismerték egymást. Pár másodperc telt el – mégis egy kis örökkévalóság volt – mi csak néztünk egymás szemébe, de egymás lelkét láttuk, majd szinte egyszerre elmosolyodtunk. Még mondott egy gyors hello-t, és nézett a következő vevőre, tette tovább a dolgát. Én pedig indultam a szatyrokkal, vidáman, mosolyogva, feltöltődve. Csodás ajándékot kaptam ma este!

A hétköznapokban éljük a mi kis zárt világunkat rutinból; rohanunk, intézkedünk, tesszük a „dolgunkat”. És amikor képesek leszünk a megszokás fátylán, csak egy rövid időre áttekinteni, akkor megdöbbenünk, mert meglátjuk a valóságot. Egy színes, érzelmekkel és rejtélyekkel teli pillanatot. Ez maga A csoda! 

ízLelek

Az elsődleges célom, hitvallásom: kapcsolódni az érzékszervekhez.

Eredetileg arra gondoltam, hogy segítek bevezetni Kedves Olvasót az ízek világába.

Ma úgy gondolom, hogy segítek megmutatni egy másfajta látásmódot: megízlelni az életet a maga teljességében és részleteiben egyaránt. Az ízlelés az egyik módja az érzékelésnek.

Szerintem a jó recept aranyszabálya, hogy dolgozz jó minőségű alapanyagokból, használd a kedvenc recepted, és végül fűszerként használj egy csipetnyit a szívedből is!

És mi lehet az élet aranyszabálya? Dolgozz magadon, hogy kihozd magadból mindazt, amitől jól érzed magad, amitől boldog vagy, és a tevékenységeidet fűszerezd meg a szíved szeretetével.

állítsuk meg a Világot…

Ismerem az érzést, hogy milyen 36 órára elegendő teendőt belezsúfolni 24 órába. Ismerem, milyen folyton rohanni – de igazán sehol sem ott lenni.

Te is ismered ezt? És vajon megpróbáltál már kilépni ebből a rohanásból? Sikerült már megállítanod a Világodat – ha csak rövid időre is? Mert nekem sikerült.

Ha elkísérsz, megmutatom hogyan… Gyere, utazz velem az ízek és a lélek világába!

--------------------------------------------------------------------------------------------------

2014. 02. 03.

Bővebben rólam:

A kérdés, ami most foglalkoztat: mit jelent számomra a sebezhetőség? Most úgy gondolom, hogy a totális őszinteséget jelenti… Mondhatom az is: meztelenül megmutatni magam úgy, ahogy vagyok. Számomra a lelki lemeztelenedés a valódi pucérság. Tehát íme:

Gyerekként megtapasztaltam, hogy amikor igazat mondok, azt megkérdőjelezik, betudják a színes, kalandvágyó fantáziámnak. Jó emberismerő voltam akkoriban, nagyon jól működtek a szenzoraim, így hamar megismertem a családtagjaimat, és elkezdtem a történeteimet úgy átalakítani, hogy azok az ő elvárásaiknak megfeleljenek – ezeket egytől egyig elhitték. Így aztán két világ körvonalazódott körülöttem: volt az igaz világ, ez volt saját, belső világom, és volt a hazug világ, vagyis mindaz, amit a külvilág elvárt tőlem. Kamaszkoromra az igaz világgal szinte minden kapcsolatom megszűnt – az utolsó ehhez kapcsolódó emlékem, amikor anyám meghalt. Hogy a tanulmányi eredményembe „ne zavarjon bele” a halálhírét nem mondták meg azonnal, csak 2 nap múlva, amikor kezdődött a téli szünet. Összeomlottam belül, de kifelé ebből semmit sem mutattam. Éjjelente csendes zokogással vártam az álmot, ami elrepített a valóságból egy szebb világba; nappal kemény, merev és kötelességtudó voltam. Ekkor kaptam az első olyan mondatot, hogy nincsenek érzelmeim. Rájöttem, hogy tényleg könnyebb úgy, ha nincsenek érzelmeim. Kiapadtak a könnyeim, és legközelebb úgy 20 év múlva, a Camino zarándokúton találkoztam velük ismét. Jó kísérőim voltak ők az út alatt, sok mondanivalónk volt egymásnak. Az Úton történt az is, hogy újra Látni kezdtem. Történeteket, melyek túl ismerősek voltak ahhoz, hogy úgy gondoljam kitaláltam őket. Történetek, melyekhez képek, illatok és szagok, hangok, színek és testérzetek társultak. Sok ilyet láttam gyerekként, aztán kamaszként újra. Akkor ezeket kezdeti írói próbálkozásoknak véltem, és novella kezdemények születtek belőlük, melyek nem tudtak szárba szökkenni, és felnőni – ahogy én sem. Hiába volt felnőtt testem és már elmúltam 30, legbelül még gyereknek éreztem magam. Amikor erre rájöttem, akkor keresni kezdtem egy módszert, valamit, amitől azt érzem, hogy felnőttem, amitől azt érzem: 100 %-ban felelősnek érzem magam saját életemért, és 100 %-ban teszek is saját életemért. Azt gondoltam akkor, hogy az önismeret – jelentsen akármit is ez a szó – lehet az, amit keresek. Hiszen mi is lehet az önismeret? Megismerni magam, majd elfogadni mindazt, amit megismertem. És ha képessé válok a bennem lévő „minden” elfogadására – címkézzem azt akár jónak, akár rossznak – akkor már tudok a „hozott anyagból” dolgozni, mert már tudom annak az alapanyagnak a milyenségét. Ma már tudom, ez a döntésem volt életem legjobb döntése: tehát az irány: megismerni önmagam.

Onnantól sokféle módszert és technikát találtam, kipróbáltam, tanultam és gyakoroltam. Mindegy, hogy pontosan mik voltak ezek, mert ezek mindegyikét önmagam jobb megismerése miatt választottam, így aztán az eredményük ez is volt: önmagam jobb megismerése.

Ma már számomra az önismeret a tudatosságot jelenti. Mögé látni mindannak, ami történik velem, s ami megérint engem. Figyelni a történéseket, a reakcióimat, az érzéseimet, és mélyen megérteni „kiváltó okokat”. Mert kiváltó ok, vagyis indikátor lehet bármi: a konyhakövön heverő morzsától, a ruhámon levő folttól, egy furcsán ismeretlen mégis ismerős szagtól, a tévében látott brutalitásig bármi lehet az, ami egyszer csak – és pont akkor, amikorra felkészültem rá, amikor már el tudom viselni – megnyom bennem egy „gombot”. Ekkor ez a gomb beindít egy történetet, ami kiüti alólam a realitás, a valóság talaját, és átvisz térben és időben egy másik világba, egy másik valóságba, egy másik eseményhez. Először nem ennyire látható ez a „másik világ”. Először „csak” furcsa és megmagyarázhatatlan érzéseim és reakcióim vannak – szinte apróságok hatására. Később – ha egyre figyelmesebb vagyok önmagammal – akkor rájövök, hogy mi az a bizonyos ismétlődő apróság, tehát meglátom a gombot. (Ami egyikünknek semmit sem jelent, az másikunk számára maga A katasztrófa. Itt nem létezik különbség apróság, és nagy baj között; nem lehet és nem is érdemes minősíteni mások „bajait”, és nem is szabad rangsorolni, vagy lealacsonyítani saját problémáinkat.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy amit nagy bajnak élünk meg, az nekünk MOST tényleg nagy baj, és tényleg azzal kell foglalkozzunk, még akkor is, ha látszólag a másik témája nagyobb baj.)

Konkrétumokat akarsz?

Hát legyen.

Most felsorolás következik, amelyeknek alapjai az emlékeim.

Emlékeim a múltamból, álmokból, meditációkból, transzállapotokból és pránanadi-s utazásokból. Van benne jelen élet, és van benne előző élet. Nem hiszed? Nem baj.

Hogy durva, és hogy nem akarsz ilyesmit olvasni? Igen, durva, úgyhogy ne olvasd, ha úgy érzed megráz téged.

Volt egy ikertestvérem, aki meghalt, amikor anyámat megerőszakolták, ezért aztán egy időben nagyon erősen hatott rám más nők megerőszakolásának témája. Korábban engem is erőszakoltak meg, majd elborult az agyam, és megöltem az erőszakot elkövetőt, amit nem bírtam tovább idegekkel, így aztán megőrültem. Én is követtem el erőszakot, az eddigi legbrutálisabb emlékem az, amikor egy emberevő csoport tagja voltam, és élveztem az emberhús ízét, majd amikor rájöttem mit tettem, büntetni és bűnhődni akartam. Német katonaként azt hittem igaz ügyért harcolok és parancsot teljesítettem, s közben így menekültem el saját másságom és az önfelvállalás elől.

Voltam férfi és nő, fekete és fehér, szegény és gazdag, bűnös és áldozat.

Eleget hallgattam, tagadtam, vagy feleltem meg mások elvárásainak, úgyhogy eljött az idő: itt vagyok, ez vagyok én, és gyakran már saját elvárásaimnak sem akarok megfelelni.

Ha akarod meghallgatlak, és ha tudsz őszinte lenni: valóban meghallom a mondandód; s lehet, hogy ehhez beszélned sem kell, csak megnyitnod magad az Igazságnak.