Nézem az utcákat, a környéket, az embereket az utcán. Minden és mindenki megváltozott.
Egy reklámból visszaköszön, hogy a mai gyerekek mosolyogva nézik az iskolaköpenyt és a mi iskolatáskáinkat, és hihetetlen számukra, hogy akkor még nem volt mobiltelefon, hogy a levelet a postás hozta. A nagymamával keveset beszélgetnek, ha a nagyi nem tud skype-olni, vagy sms-t írni, és a mi játékainkat vizsgálva azt mondják: „nagyon uncsi lehetett”.
Ezért is döntöttem úgy, hogy mesélek. Miről? Arról, hogy mit csináltam én gyerekként.
Felfedeztem a világot és a benne élőket. Nem, nem a google-n keresztül, hanem élőben látva, hallgatva, szaglászva, ízlelve, tapintva. Melegem volt, fáztam, bőrig áztam, sáros voltam, darázs csípett, gyakran volt sebes a térdem, és élveztem, hogy éltem.
Naponta több órát töltöttem a kertben a virágokat és rovarokat vizsgálva, és az évszakok színpompás változásait figyelve. Fára másztam. Később a fáról ugráltam a frissen lekaszált fűhalomba. Sátrat készítettem pokrócból és kerti padból, vagy akár egy hűtőszekrény kartondobozából. Titkosírási rendszereket dolgoztam ki, és így írtam a leveleimet. Két szétszedett (vezetékes) telefonból és egy elemből összeeszkábált készülékünkkel bármikor „online” voltam az első emeleti barátnőmmel. Felfedeztem a pincét és a padlást. Rolleroztam, bicajoztam, görkoriztam, akár a kocsiúton is, mert kb. napi 1 autó jött arra. Szomszédokhoz jártam kártyázni tanulni, és néha ebédelni is. Nyáron felöntöttük az udvart, és abban pancsoltunk. Hogy mi a többes szám? A ház lakóival együtt. Bizony, akkor még nem a Facebook-on tartottuk a kapcsolatot. Az udvaron, vagy lépcsőházban összefutva szóba elegyedek egymással a lakók. Megbeszélték milyen primőr áruk érkeztek a piacra, vagy mit főznek. Ha többen összejöttek, akkor is akadt téma, és a beszélgetés gyakran a kertben folytatódott, tűzrakás és szalonnasütés keretében. A nyár nagy részét a szabadban töltöttük. A szülők napoztak a kertben, mi bújócskáztunk a házfalak között. Időnként érkezett valamelyik szomszédtól egy tálca frissen sült pite, felvágott görögdinnye, főtt kukorica vagy épp habos kakaó, kávé. Dédnagyim barátnője lakott az utca túloldalán lévő kertes házban, tőle sokszor jött friss tojás, és néha egy-egy csirke is. A kertszomszéd amikor megtudta, hogy imádom a sóskát, onnantól kezdve gyakran ott lógott a kerítésen egy zacskó zöld levél, némi aktuálisan termő friss gyümölccsel együtt. András bácsi kitette, a zacskó pedig rám várt, senki hozzá nem nyúlt volna.
Ritkán jártunk moziba, de gyakorta összejöttünk egy lakásban tévézni, aminek a vége az lett, hogy a tévét valaki végül kikapcsolta, mert csak zavarta a beszélgetést. Együtt jártunk cukrászdába és a piacra – előtte az időseket megkérdeztük, hogy mit hozzunk nekik. Ha egy egyedülálló ember beteg lett, valaki bevásárolt neki, sőt meleg levest is kapott. Nem kellett babysitter-t fizetni, mert egy ráérő szomszéd mindig volt, aki vigyázott egy-egy gyerekre. Nem volt probléma, hogy ki fúrja fel a karnist, szereli meg a csillárt, vagy tisztítja ki a kanálist, mindig akadt egy „szaki”, aki valamihez értett némi süteményért vagy egy pohár borért cserébe.
Most azt gondolhatod, hogy vidéken nőttem fel. Pedig nem, ma úgy hívják: Újbuda.
(folyt.köv.)
