Sokan mondják, hogy a félelmeinkkel érdemes szembenézni – mától én is közéjük tartozom.
Legutóbb, nagyjából fél éve gondolkodtam el azon, hogy milyen félelmeim vannak. Rájöttem, hogy az egyik legerősebb, a rovaroktól való félelmem. Ennek furcsasága, hogy ez nem volt mindig így. Gyerekként imádtam mindenféle mászó és repülő lényt, figyeltem őket, szokásaikat, egymáshoz való viszonyukat. Előfordult, hogy összeszedtem kaszáspókokat és versenyeztettem őket, vagy hazavittem egy befőttesüveg szöcskét az eső elől – akik aztán kimásztak az üveg tetejére általam gyártott szellőzőnyílásokon, és ellepték a lakást.
Nem tudom mikor, egyszer csak félni kezdtem.
Darázstól, méhtől, nagyméretű, repülő-zümmögő lényektől, no és egyáltalán nem utolsósorban a pókoktól. Sokan mondták, hogy jóval kisebb, mint én, és nem bánt, és ők jobban félnek tőlem, én mégis visítva menekültem előlük, vagy ami még rosszabb, egy idő után meg is öltem őket. Teltek az évek, és egyre inkább rossz érzésem volt egy-egy kis lény meggyilkolásától, így aztán minden erőmet összeszedve megközelítettem őket egy dunsztosüveggel, és kivezettem a lakásból, közben pedig a szívem erősen kalimpált.
Nos idén nyáron úgy döntöttem: szembenézek félelmeim legnagyobbikával, a pókkal. Egészen kicsi pókok megfigyelésével és megérintésével kezdődött, majd egyre nagyobbakkal próbálkoztam. Amikor a lakásban találkoztunk, már szabad kézzel megfogtam őket, majd látogatásukat megköszönve kitettem őket az ajtó elé vagy a párkányra. Ősszel eljutottam egy számomra hatalmas keresztes pókkal való kontaktusig. Ekkorra már tudtam, hogy bele akarok menni a legnagyobb kihívásba: találkozni egy madárpókkal.
Akkor ennek elképzelésétől is kirázott a hideg…
Ma reggel úgy keltem, mint más vasárnapokon. Telt a napom, és megérkezett hozzám egy kérdés: mitől lennék ma lelkes? Egy kicsit figyeltem befelé, és eszembe jutott egy pár héttel ezelőtti beszélgetés arról, hogy mostanában lesz egy hüllő kiállítás. Utánajártam, és kiderült, hogy ez a kiállítás 1 napos, és éppen ma van!
Nem tétováztam, azonnal indultam, hiszen már csak pár óra volt zárásig. A kiállításon semmi mást nem kerestem, csak a pókokat. Több helyen megálltam, nézegettem a pókokat, és figyeltem a látogatók reakcióit is. Amikor egy gyerek jött oda, a maga vibráló kíváncsiságával, láthatóan mindent meg akart nézni, minden látványt befogadni, és nyilvánvaló volt, hogy ha lehetne, megérintené, megfogná vagy megsimogatná őket. Majd odajött az anyuka, és pfuj, undorító, vagy gyere távolabb / ne menj olyan közel mondatokkal ostorozta csemetéjét.
Valahogy olyan ismerősek voltak nekem ezek a mondatok. Régről, gyerekkoromból. A mai fejemmel újra tanulom, hogyan alakítsam ki a dolgokról a saját véleményem. Azt a véleményt, ami egyszer, nagyon régen már megvolt, csak a szülői-tanári mondatok, intelmek, szabályok és néha parancsok felülírták a nézőpontomat. Lehet, hogy saját pókfóbiám is egy ehhez hasonló régi mondatnál alakult ki? Alakult bennem a gondolat, hogy egy ilyen kiállításon az emberek mennyit tanulhatnának magukról és a hibáikról, ha egy kicsit odafigyelnének.
Úgyhogy mentem tovább, hogy megnézzem mi az, amit én tanulhatok ma.
Eljutottam egy standhoz, ahol azonnal felkeltette a figyelmem egy gyönyörű, szürkés-lilás színű, számomra hatalmas, nőstény pók. Talán a színe, talán az, hogy mozgolódott – nekem úgy tűnt, vakarózik. Hamarosan megérkezett a pók tulajdonosa, egy segítőkész tenyésztő, akitől elképesztő dolgokat tudtam meg a pókokról, és egyre lelkesebben tettem fel újabb és újabb kérdéseimet. És akkor eljött a pillanat. A férfi kinyitotta a doboz tetejét, és kiemelte a pókot! Néztem, ahogy két keze között szinte játszik a pókkal, az állat pedig hagyja! És jött a mondat: megfoghatom, csak le ne dobjam! Biztos voltam benne, ha meg merem fogni, akkor már nem történhet olyasmi, hogy eldobjam. Tartottam a kezem, és a következő pillanatban a pók már ott is volt, szinte betakarta az addigra teljesen nyirkos tenyerem. Egy darabig állt egy helyben, majd útnak indult az alkaromon, lassan, felfelé. Álltam, és velem a pillanat is megállt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a félelmem sehol! Helyette eltöltött a csodálat és valamiféle mély tisztelet, melyet a természet e gyönyörű lénye felé éreztem. Figyeltem a kezemen pihenő állatra és hála volt bennem. Ezzel a gyönyörű lénnyel való találkozás minden képzeletem felülmúlta, úgy érzetem kapcsolatban vagyunk egymással, és ez több volt, mint a pusztán fizikai kontaktus; ez a pók a lelkemet is megérintette.
