Elmenni egy terápiás csoportba vagy pszichológushoz, és ásni befelé, a lelkünk mélyére, ez önmagában egy nehéz és gyakran igen fájdalmas út. Ez nem úgy zajlik, hogy elmegyek egy alkalomra, aztán kijövök kisírt szemmel, és 5 perc múlva vidáman csevegek a barátnőmmel, vagy mosolygok a munkahelyemen a kollégákra. Ez úgy megy, hogy utána még napokig, hetekig dolgozik az agyunk és emlékezik a testünk, jönnek a felismerések, emlékek, esetleg fizikai fájdalmak, vagy betegségek. Aztán elmúlik, jobban leszünk, mi több, már időnként boldogan mosolygunk, és örülünk az életnek. Majd jön a következő csoport, vagy ülés és kezdődik minden elölről.
Hogy meddig? Ameddig nem jutunk el a következő NAGY „felismerésünkig”, vagyis ahhoz a mondathoz, hogy kész, vége, innen megyek, ezt befejeztem.
Ez többféle okkal és magyarázattal történhet (melyeket lehet, hogy van elég bátorságunk kimondani, vagy magunk is gyanítjuk, hogy itt valami sántít, és inkább csendben, szó nélkül, továbbállunk, mint aki ott sem volt).
Néhány példa erre:
- készen vagyok, hiszen meggyógyultam.
- ez az ember már nem tud nekem semmit sem tanítani (keresek egy másikat, akiről azt
gondolom, hogy ő majd jobb, gyorsabb, hatékonyabb lesz).
- mégsem ez az én utam, mert rájöttem, hogy én másban hiszek (és esetleg jön valami
egészen más tevékenység, gyülekezet vagy szekta).
- elég a függőségből! és otthagyom a csoportot vagy terapeutát (s közben szép lassan
elkezdek más dologtól, tevékenységtől vagy személytől függni).
Ezekről a „felismerésekről” azt tapasztaltam, hogy egy nagy maszlag. Ez az agyunk által előállított rózsaszín, édes habostorta, ami azt a célt szolgálja, hogy félrevezessen bennünket, és eltérítsen attól, hogy megtaláljuk életünk valódi fájdalmát, eltemetett bánatát, vagy mély gödrét.
Mire alapozom ezt az állításom? Arra, hogy az életemben van néhány olyan hiteles személy, akiken látom, akikről tudom, hogy nem adták fel, folyamatosan haladnak ezen az úton, és tényleg jobban vannak. Onnan tudom, hogy e néhány személy támogatását és figyelmét élvezhetem évek óta magam is, és már több „gödrön” vezettek át. Ezúton is köszönöm nekik! - azonban az érdem nemcsak az övék, hanem az enyém is. Hálás vagyok a saját kitartásomnak, a türelmemnek, a hűségemnek és a kíváncsiságomnak, ami visz tovább, hajt újabb megismerésre és felfedezésre váró területek felé, és biztosít egy olyan – egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig fennálló – állapotot, amire azt mondanám: valódi nyugalom, belső béke. Bizonyos vagyok abban, hogy az önismeret és a tudatosság olyan utak, melyekre csak rálépni lehet, ezekről lelépni: soha. Ezért születtünk az Élet nevű kalandra, hogy tanuljunk, tapasztaljunk, felfedezzünk.
Tudom, hogy nem mindenki dönt úgy, hogy ezt az utat választja. Semmi baj, ők sem unatkoznak. Ugyanezt élik, ugyanígy találkoznak az elfojtott érzéseikkel, az eltemetett és felszínre kívánkozó énrészeikkel, csak nem tudják. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy mindaz a külső személy, aki bármilyen érzelmet és érzést kivált belőlünk, az megtalálható bennünk. Hogy kik ezek? A családtagjaink, férjünk/feleségünk, gyerekünk, a szomszéd, a postás, a bolti eladó, az ügyfélszolgálatos, a sofőr, a főnökünk, a munkatársunk, és még a sajtó, a TV, és a politika is! Ismétlem: minden és mindenki, akivel és amivel kapcsolatba kerülünk és érzést vált ki belőlünk, az rólunk szól, azzal nekünk van dolgunk: az "ellenség" mi magunk vagyunk!
Ezt vagy érted, vagy nem; vagy elhiszed, vagy nem: mindenképp igazad van!
/Kedves Olvasó, szerintem elsőre ennyi is elég lesz, nemsokára folytatom a témát! /
