Íme egy városnézés története. Nincs benne recept, sem különösebb elmélkedés, tehát semmi olyan, amit megszoktatok tőlem. Egy kis útleírás, egy város kóstolgatása, bemutatása annak, ahogyan ízlelek egy várost…
Prága csodaszép, még akkor is, ha szemerkél az eső.
Elképesztő a belvárosa, a rengeteg régi ház, a sok templomtorony, a folyó, a hidak, a „túloldalon” a domb, a várral. És a macskakő: kocsiúton és járdán egyaránt, mindenütt. A villamossín is elbújik a macskakő között, és néha egy piros villamos előbukkan egy-egy boltíves kapualjból.
A főtéren ezüstre és aranyra festett, bábbá merevedett pantomimosok, és különféle művész mutatja meg magát és tehetségét – egy fiatal ostort pattogtat, egy bácsi vizespoharakkal zenél. Több helyen találkozni kitett zongorával (vasútállomáson, de még egy árkád alatt az utcán is), és az arra járó - helyi vagy turista? – egyszer csak ellenállhatatlan vágyat érez odaülni, és játszani rajta. Ekkor az amúgy sem túl gyors város még inkább lelassul, sőt megáll egy pillanatra, elhallgat és boldog a születőben lévő csodától.
A hűvös szél elől egy rövid időre betérek egy kávézóba felmelegedni, majd újult erővel folytatom a túrám. A térkép mutat egy templomot, amit nem találok, úgyhogy rábízom magam az intuíciómra, és egy másik utcácskában betérek egy kapualjba, ami egy térre vezet, ami valójában egy belső kert, egy kis park, ami még most, az őszi haldoklásában is gyönyörű.
Egy újabb kapualj és egy újabb tér, és nocsak, itt van a templom, amit kerestem. Bemegyek, és elkeseredem, mert nekem ez is „túl”. Túlfestett, túldíszített, túl sok. Csak majd később, a zsinagóga láttán tudatosul bennem, hogy a keresztény templomokkal – néhány kevés spanyol kivétellel - még mi a bajom. Az, hogy teli van szenvedéssel! A freskók, a szobrok, szenvedést ábrázolnak, és gyanítom, hogy az oda betérő hívők is valahogy a szenvedésüket letenni mennek oda. Vajon miért tanítják azt, hogy bűnösök vagyunk, és hogy vétkeztünk? Ki más bocsáthat meg nekünk, mint saját magunk? Nem lenne könnyebb bűn nélkül? De, nekem az! És, ha vétkeztem, nekem az is oké: a hiba a játék része…Megyek tovább, és a templomi elmélkedésem után – mintegy gondolataim megerősítéseként - kisüt a Nap!
Keresek egy hangulatos cseh sörözőt, ahol ebédet rendelek, és persze mellé az itt elengedhetetlen pohár sört is. Míg várakozom az ebédre, nézem az utcai nyüzsgést, s közben hálát adok azért, hogy így alakult: itt lehetek. Boldog vagyok, hogy egy régi álmom vált valóra ezzel a kis utazással.
Majd séta a hídon, és utamba kerül egy újabb park. A lemenő napfényben a parki szobrok játékra hívnak, s árnyékukat fotózva belemerülök ebbe a kalandba.
Később, a várba felfelé sétálva a félhomályban, egy szűk utcában meglátom egy üvegműves mester kirakatát, és úgy érzem: jártam már itt. A fények, a macskakő, az illatok… s mintha lódobogást hallanék. Ismerős a hely és a bolt is az. Talán az enyém volt valaha, vagy csak dolgoztam itt? Aztán a pillanat elszáll, és visszatérek újra a jelenbe, és gyaloglok tovább a hegyen. Fentről a kilátás gyönyörű, és az alkonyat ellenére is tudok készíteni egy fotót a városról. Megdöbbenve nyugtázom, hogy milyen nagy távot tettem meg.
Visszafelé ismét megállok az Absinth shop előtt. Egy lány az ajtót festi, bentről számomra fura zene szól, ahogy a kirakat is furcsa és bizarr egyben. Továbbmegyek, majd visszafordulok. Úgy döntök kipróbálom. A kíváncsiságom erősebb, mint a félelmem. Bent a pult mögött egy kedves fiú, mögötte polcok teli különféle alakú és színű üvegekkel, benne zöld, türkiz, sárga és átlátszó folyadékok. Az első helyiség inkább egy bolt, bizarr figurákkal, a hátsó meglepően kontrasztos, fekete-fehér kockás minden. Mondom neki, hogy kipróbálnám, erre hoz egy itallapot, és hosszas magyarázatba kezd, hogy száraz vagy kevésbé száraz, mentával ízesített vagy sem, vizezett és cukrozott, koktél vagy sem, majd beszél tovább alkoholtartalomról (ami igen magas) és valami Thujone nevű hallucinogén anyagról. Rábökök egyre, egy száraz, erős, és nem mentolos italt választok.
Meglepetésemre kapok egy majdnem teli, vastag vizespoharat valami zavaros, sárgás folyadékkal. A srác ismét mosolyog, és azt mondja: lassan igyam, majd távozik. A folyadék hűvös, kicsit ánizsos. Az első kortynál érzem mennyire erős, kicsit égeti a nyelőcsövem. Közben a zene egyre hangosabb, előveszem a füzetem és írni próbálok, de nincs mit, az agyam üres, a zene és az ital magával ragad. Talán egy órát ücsörgök ott az italommal, közben néha fura, ám mindenképp ismerős testérzeteket élek meg és csukott szemem mögött képeket látok, és hirtelen megértem, hogy ilyet én már tapasztaltam máskor is: egy-egy meditációban, vagy transzállapotban, akár magamtól egy ellazult tánc alkalmával - csak akkor mindenféle alkohol vagy tudatmódosító szer használata nélkül. Meglep, hogy erről az italról, és ettől az italtól zengtek nagyapáink ódákat, mikor én képes vagyok eljutni ilyen vagy hasonló állapotba simán, akár magamtól. Megerősítést nyer most az a gondolat is, hogy a boldogság csak döntés kérdése.
A boltból kifelé egy másik utat választok, ami sajnálatomra nem párhuzamos a korábban választottal, így 2 híddal délebbre jutok ki a parthoz, persze ez sem baj, csak kicsit többet gyalogolok vacsora előtt.
A másnap reggel ismét borús, erre a napra a zsidó negyed jutott: tegnap délután későn értem a múzeum bejáratához és már nem volt értelme bemennem, mégis szeretném megnézni, mert azt a tanácsot kaptam, a régi temetőt ne hagyjam ki.
Titkon egy korábbi, római élményt társítottam ehhez a temetőhöz – életemben tán a legmegdöbbentőbb a Kapucinusok templomi kriptájának „csontdíszítése” volt. Minden elképzelésem ellenére ez egy sima szabadtéri temető, hatalmas kőtáblákkal. Mondhatnám, hogy ezért kár volt bejönni, de nem mondom, mert a temető ugyan nem volt rám erős hatással, minden más azonban igen. Kezdem az elején. Van egy hatalmas épület, amire azt mondanám, hogy tiszteletadás, vagy emlékezés a holokauszt áldozataira. Az épület termeinek fehérre mázolt falain apró fekete és piros betűkkel nevek és évszámok: a születés és halálozás évszámai, a plafontól a padlóig, sűrűn teleírva. Elképesztő mennyiségű név, van ahol egy vezetéknévhez sok keresztnév és dátum társul, gondolom komplett családok felsorolása ez. A látvány először annyira megdöbbent, hogy nem is hallom a hangszóróból jövő, állandó duruzsolást: váltakozó férfi és női hang felolvassa az áldozatok neveit. Meglep az emlékezés ilyen módja: egy olyan emlékezés, ami a monoton egyhangúságával és állandóságával valamiféle öröklétet, vagy tán soha el nem feledést biztosít az itt megemlítetteknek. Eszembe jut, hogy mennyire nem ideillő a „nyugodjék békében” kifejezés, s közben agyam egyik zugából előtör egy egyre erősödő gondolat, melyet a felháborodásom érzése kísér: nem is lehet békében nyugodni addig senkinek, amíg lehet ennyire értelmetlen a halál, ennyi ártatlan ember halála.
Felmegyek az emeletre, ahol kisebb termekben kiállítás van. A bejáratnál a tábla magyarázza, hogy jelenkori általános iskolásoknak elmesélték a II. Világháborúban történteket, a zsidók megbélyegzését, elhurcolását és kivégzését, és megkérték a diákokat, hogy ábrázolják azt a hallottak alapján. Régi újságkivágások és színes gyerekrajzok montázsát látom a vitrinben, és a képek érzésekké formálódnak bennem: az értetlenség, és értelmetlenség egyre erősödik, s közben a fájdalom csak nő.
A következő vitrinben is gyerekrajzokat látok, és kis írott és rajzokkal díszített könyvecskét, melyről a felirat azt árulja el, hogy a koncentrációs táborban tanították a gyerekeket. Ez a nagy gondossággal elkészített apró könyvecske olyan erős érzelmeket hoz felszínre belőlem, hogy kirohanok a teremből, ki a szabad levegőre, mert nem bírom tovább, képtelen vagyok visszatartani a feltörő zokogásomat. Magam is meglepődök ezen a heves reakción, később tudatosítom magamban a kiállítás üzenetét: minden pillanatban, még a legkilátástalanabb helyzetben is találjunk értelmet az értelmetlenben, higgyünk a lehetetlenben, mindhalálig!
