Amikor az egyedüllét üres szobájában már nincs más, csak a tudat tükröződése, akkor tőlünk függ, mit engedünk ebben a tükörben megjelenni.
Ekkor a madarak éneke a legszebb dallam, melyet a szélben susogó falevelek akkordjai méltóságteljesen kísérnek. Ilyen hangokban elmerülve a lélegzetvételünk hangja és mozgása is ezt a zenét követi, s végül már nem tudjuk melyik vagyunk: a lélegzet, a falevelek vagy az énekesmadár. Ebben a szétáradó és mindenütt jelenlévő természetben mi magunk is szétporladunk, majd összeolvadunk. Ugyanezt a játékot játszhatjuk a fáradt délutáni napfényben: mi lehetünk a fák lomhán elnyúló árnyéka, a tengerkék égbolton fodrozódó puha felhők lassú sétája, vagy a szemünk előtt elröppenő rovar.
Nincs különbség a csend és a madárcsicsergés, a fény vagy árnyék között. A dolgok elmosódnak, a szilárd anyag könnyűvé, áttetszővé válik.
Ekkor a tudattükrünk láthatóvá varázsolja a mindenség mögött létező energiát.
