Ezt az írásomat kedves barátnőmnek, Vénusznak ajánlom, egyúttal kifejezem hálám és köszönetem, hogy kísér az utamon!
Előadták, hogy ők földön kívüli lényekként jelennek meg sokak számára. Azért, mert azoknak tökéletesen elhihető az, hogy másik bolygón van élet, viszont nem hisznek a magasabb tudatosságban, univerzális elvben, sorsban vagy Istenben.
Elmondták, hogy már sok mindennel próbálkoztak nálam, de valahogy még egyetlen próbálkozásuk sem aratott teljes sikert. Látják, hogy Istennel való kapcsolatom kicsit zavaros, mert a direkt kapcsolat néha problémás, ezáltal az adás gyakran szakadozik. Azt mondták, hogy ennek az önszeretethez van köze. Az indirekt (közvetítő személyek igénybevételével történő) kapcsolatról pedig tudják, hogy a gyerekkorom ideje alatti benyomások és információk hatására ezen „közvetítők” igénybevétele nálam esélytelen. Mivel a „pap, plébános, tisztelendő” szavak egy azonnali zsigeri ellenálló reakciót váltanak ki belőlem, később próbálkoztak az „angyal, tündér, manók, fény, stb” megnevezésekkel és ezek közvetítőivel, akik előbb-utóbb ugyanazt az idegpályát aktivizálták, így a kívánt hatás ismét elmaradt.
Nálam legtovább az „önismereti csoportvezetők és terapeuták” jutottak, mert őket hitelesnek tartottam – szerencsére olyanokkal kerültem össze, akik valóban sokat tanultak és tapasztaltak –, sajnos valahogy az utolsó pillanatban történt valami – bezárult az agyamban egy „sorompó” – ami megakadályozta az átbillenést és a megértést.
Mivel Ők tudják, hogy „eljött az időm”, így aztán már csak ez az egyetlen megoldás maradt, hogy elvigyenek és „megszereljenek”. Szóval elvittek, megműtöttek és kivették azt a bizonyos sorompót – chip-et – az agyamból, és másikat tettek be a helyére.
Még a műtét hosszú távú hatását nem látom, egy azonban bizonyos: ma reggel úgy keltem, hogy – a szokásos, nálam több órán át tartó ébredési fázis után – egy erős gondolat kerített hatalmába, ami elől nem tudok szabadulni: FELNŐTTEM.
Tudom, ez elég fura – még nekem is – hogy ilyet 44 évesen érzek. Korábban már éreztem hasonlót, de most nemcsak érzem, hanem tudom is. Az az érzésem, hogy most nőttem fel igazán. Fizikailag úgy tűnik, hogy erőteljesebben érzem a lábam, és a földet a talpam alatt, ezen kívül, mintha magasabb lennék…. legalábbis még sosem szédültem attól, ha lenézek a lábamra.
Tele van a fejem tervekkel, gondolatokkal, elintézendőkkel, határidőkkel, és érzem, hogy mindennek a felelőssége kizárólag engem terhel. Nincs értelme mások hibáztatásának! Sem a sors, a bolygóállás, az előző életeim, sem a politika, a főnököm, a szüleim, senki sem hibás, senki sem okolható. Ha itt bárki hibás, az én voltam.
Várhatom a csodát, a megmentőt, a megsegítőt vagy a lottó ötöst, de közben jó, ha felemelem a fenekem a kényelmes székről, és én is teszek magamért valamit. Annyit, amennyit ma tehetek, csak ma, és mindig csak ma.
Vajon gondoltam ilyeneket tegnap? Nem emlékszem. Ja, hát persze, az új chip-em!
… és Te mennyire vállalod a felelősséget a saját életedért?
… és életed minden területén ezt teszed?
