Egy fáradt, őszi estén bevásárolni indultam. A szupermarketet ismét átrendezték – na gondoltam, ez ma nem lesz egy gyors futam, keresgélni kell. Abban a pillanatban rájöttem, hogy én döntöm el, most felidegesítem magam ezen, vagy úgy döntök, hogy nem teszem.
Szisztematikusan végigmentem a sorokon, és viszonylag hamar végeztem. A kis gurulós kosár felpúpozva, a táskámban 2 textil bevásárlószatyor. Kerestem egy kijárathoz közeli pénztárat, hogy ne kelljen sokat cipekedni az autóig. A pénztárnál ketten álltak előttem. Felpakoltam a szalagra, majd mikor sorra kerültem, egy gyors és személytelen köszönés után rámolni kezdtem a szatyrokba. A pénztárosnő számomra elképesztő rutinnal számlázta az árucikkeket, nem tudtam olyan gyorsan követni őt, így csak halmozódtak előttem a termékek. Végzett, mondta az összeget. Bankkártya elő, átadtam és gyors mozdulatokkal igyekeztem a csomagolás végére érni. Kész.
"Szép estét kívánok" mondta a hölgy. Én pedig – ahogy szoktam – udvariasan válaszoltam: "köszönöm, további jó munkát!" Majd ránéztem, mélyen a szemébe. És akkor történt valami! A tekintetünk összeforrt. Nem volt többé eladó és vevő, csak két ember volt ott, akik nagyon mélyen, talán nagyon régről ismerték egymást. Pár másodperc telt el – mégis egy kis örökkévalóság volt – mi csak néztünk egymás szemébe, de egymás lelkét láttuk, majd szinte egyszerre elmosolyodtunk. Még mondott egy gyors hello-t, és nézett a következő vevőre, tette tovább a dolgát. Én pedig indultam a szatyrokkal, vidáman, mosolyogva, feltöltődve. Csodás ajándékot kaptam ma este!
A hétköznapokban éljük a mi kis zárt világunkat rutinból; rohanunk, intézkedünk, tesszük a „dolgunkat”. És amikor képesek leszünk a megszokás fátylán, csak egy rövid időre áttekinteni, akkor megdöbbenünk, mert meglátjuk a valóságot. Egy színes, érzelmekkel és rejtélyekkel teli pillanatot. Ez maga A csoda!
